Viszonylag ritkán találkozok gumiszervizben nőkkel. Nem tudom miért, de az a tapasztalatom, hogy a legtöbb nő szereti valamilyen férfi családtagra, vagy ismerősre bízni az ilyen irányú feladatokat. Talán ezért is örülök meg, ha nőkkel futhatok össze és kicsit elbeszélgethetjük a várakozás idejét. Meg talán akkor már nem is érezzük magukat olyan idegenül ebben a főként pasis világban...
Így ismerkedtem meg Timivel is. A tavaszi gumicsere idején a hosszú sorban épp ő volt előttem. Már ugye a neme feltűnt, aztán pedig észrevettem a hátsó ülésen helyet foglaló vízipálmát, s innentől kezdve hamar beszélgetni kezdtünk. Hamarosan már csak ő mesélt magáról, és utasáról, a vízipálmáról.

Kata tisztában volt vele, hogy Rashiddal csak addig fog tartani a kapcsolata, amíg a fiú Budapesten tanul, utána szétválnak az útjaik. Rashid soha nem hazudott Katának, már ismeretségük kezdetén őszintén elmondta neki, hogy otthon, Pakisztánban menyasszonya van, akit még a szülei jelöltek ki a számára, és akit, amint befejezi a tanulmányait, feleségül fog venni. Kata ezt tudomásul vette, nem dühöngött, nem rendezett féltékenységi jelenetet. Főként azért tudta könnyen elfogadni a fiú kinyilatkoztatását, mert tudta, özvegy apja sosem tudná elfogadni, hogy muszlim veje legyen. Két évig tartó viszonyuk alatt soha nem árulta el apjának, hogy arab fiúval jár.

Sokan találkoz(t)unk olyan emberrel, aki szeret ígérgetni. Aki többet beszél a jövőről, mint a jelenről.

Az én jövőbeni, de nem jövendőbelimet Barnának hívták. Hosszú évek óta ismertük egymást, de ő házas volt, én pedig elvoltam saját kis világomban. Aztán elvált, és valahogy úgy hozták a körülmények, hogy egymásra találtunk.

Itt álljunk meg egy szóra, kérem. Azt hiszem, női betegség bizonyos eseményeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Néha a dolgok megtörténtére csupán egy magyarázat van: „Csak." Ennyi. Nem több. Érjük be ezzel! Nem kell minden mögött jeleket keresnünk. Vagyis keresnünk lehet, de találni nem kell. – Ó, jaj, tudom. „A nem jel is jel."

Elég bizarr helyen, egy temetőben ismertem meg Irina életének történetét.

Valahányszor kimentem balesetben elhunyt bátyám sírjához, mindig összetalálkoztam egy idősebb asszonnyal, akinek csak hónapokkal később tudtam meg a nevét: Irina. Sokszor figyeltem érdeklődve a szemem sarkából a csinos asszonyt, aki minden alkalommal friss virágot vitt egy sírra, és beszélt is az elhunythoz. Azt hittem, neki is friss a gyásza, ugyanis mindig fekete ruhát viselt.
Egyszer előbb távozott, mint én. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, odamentem az általa oly gyakran látogatott sírhoz. Döbbenten láttam, hogy a férfi, aki a sírkő alatt nyugszik, már több mint húsz éve halott.

Nem mondanám azt, hogy Erikával valaha is barátnők lettünk volna, inkább csak amolyan közeli ismerősök. Jó egy évtizeddel ezelőtt abba az óvodába kerültem óvónőnek, ahol az édesanyja, Ildi néni dajkaként dolgozott. Erikát anyja révén ismertem meg, ő kért meg arra, hogy időnként menjek el lányával ide-oda.
Erika nyolc évvel idősebb nálam, amikor én megismertem, már elmúlott harminc. Barátnői addigra már férjhez mentek vagy tartós párkapcsolatban éltek, babát szültek. Más problémáik lettek, mint amilyenek Erikának voltak. Egyszóval őket lefoglalta a család, amire Erika saját bevallása szerint egy cseppet sem vágyott.