kedd, 11 február 2014 19:23

Vezeklés

Elég bizarr helyen, egy temetőben ismertem meg Irina életének történetét.


Valahányszor kimentem balesetben elhunyt bátyám sírjához, mindig összetalálkoztam egy idősebb asszonnyal, akinek csak hónapokkal később tudtam meg a nevét: Irina. Sokszor figyeltem érdeklődve a szemem sarkából a csinos asszonyt, aki minden alkalommal friss virágot vitt egy sírra, és beszélt is az elhunythoz. Azt hittem, neki is friss a gyásza, ugyanis mindig fekete ruhát viselt.
Egyszer előbb távozott, mint én. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, odamentem az általa oly gyakran látogatott sírhoz. Döbbenten láttam, hogy a férfi, aki a sírkő alatt nyugszik, már több mint húsz éve halott.


− Nagyon szerethették egymást, ha még ennyi év után is kijár hozzá a felesége − jegyeztem meg magamban, de aztán elfogott a kétely. − Nem, nem lehetett a férje −morfondíroztam, amikor gyors fejszámolást végeztem, ami alapján azt az eredményt kaptam, hogy a férfi, ha még élne, 86 éves lenne.
− Nem, biztosan nem volt a férje, legalább harminc év lehetett közöttük. − Észre sem vettem, hogy hangosan gondolkodom.
− De bizony az volt − szólalt meg mellettem egy hang, melynek tulajdonosa egy idősebb férfi volt. Pont akkor ért oda mellém, amikor én annyira belefeledkeztem gondolataimba, hogy önkéntelenül is hangosan mondtam ki azokat. − Amúgy valóban nagy volt közöttük a korkülönbség, 23 év.


Az idegen azt is tudatta velem, mintha sejtette volna, hogy ez lesz a következő kérdésem, hogy az asszony minden nap eljön a temetőbe.
− Amolyan vezeklés-féle ez nála.
− Vezeklés-féle? − ismételtem meg csodálkozva a férfi szavait.
−Igen − közölte a férfi. − Ha van egy kis ideje, szívesen elmondom magának jó barátom, Gyula és Irina történetét.

Vezekles1
A sírkőre, mely előtt álltunk, a Krammer Gyula nevet vésték, ebből könnyen kikövetkeztettem, hogy az általam oly sokszor látott nőt Irinának hívják.
Bólintottam, mire a férfi odavezetett egy közeli padhoz, mondván, üljünk le, mert nem lesz rövid a történet. Bár lett volna egy-két elintéznivalóm, úgy döntöttem, hogy azok még ráérnek, és kényelmesen elhelyezkedtem a padon. Örültem, hogy végre megtudhatok egy-két dolgot erről a titokzatos nőről, aki hónapok óta izgatta fantáziámat, valamilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból.

 

Krammer Gyula barátja azzal kezdte a mesélést, hogy a nő azért kapta az Irina nevet, mert nagyapja orosz származású volt. A férfi valamikor régen, az első világháború alatt hadifogolyként került Budapestre, és amikor hazatérhetett volna, egy nő kedvéért inkább Magyarországon maradt. Orosz gyökereit azonban sosem felejtette, mindegyik gyereke orosz eredetű nevet kapott a keresztségben - Igor, Iván és Natasa -, ahogy később az unokák is. Ahhoz is ragaszkodott, hogy mindegyikük megtanuljon oroszul.
Irina volt nagyapja kedvence, egyrészt azért, mert az unokák között ő volt az egyetlen lány, másrészt mert annyira hasonlított a Szovjetunióban maradt anyjára. A férfi nagy bánata volt az, hogy anyja sosem jött el Magyarországra, házassága után ő is csak kétszer volt otthon, hiszen jött a gazdasági válság, nem volt pénzük utazgatni.


Irinát különleges szépséggel áldotta meg a sors, mindenki utána fordult az ébenfekete hajú, kék szemű, darázsderekú lány után. A férfiak csodálattal nézték, a nők pedig irigykedve. A lány hamar észrevette a feléje irányuló figyelmet, és igyekezett azt a saját hasznára fordítani. Elment fotómodellnek, ezt azonban csak ideiglenes elfoglaltságnak tekintette, nagy álma ugyanis az volt, hogy énekesnő legyen. Különböző bárokban lépett fel. Biztos volt abban, hogy már ott áll a siker kapujában, főleg amiatt, mert a közönség folyamatosan növekedett. Amikor pedig egy férfi azzal kereste meg, hogy a Hungaroton megbízásából jött, szeretnének vele felvenni egy lemezt, szinte már látta magát, amint autogramokat osztogat.
Csak miután terhes maradt, és a férfi kámforrá vált, döbbent rá, hogy rászedték. Ott állt 19 évesen, egy gyerekkel a hasában, és nem tudta, mit csináljon. Ekkor lépett a színre Krammer Gyula.


Irina azóta ismerte Gyulát, hogy elkezdett a Piccolo nevű bárban énekelni, ahol a férfi addig is törzsvendég volt. Sokat beszélgettek, a lány valahogy az első perctől kezdve megbízott a nála jóval idősebb Gyulában. Egyedül neki merte elmondani, hogy terhes, de a leendő apa faképnél hagyta, és azt, hogy pénteken elmegy egy bábához, aki segít neki. Gyula nem érzett megvetést iránta, csak szánalmat. Hosszan nézte a síró-rívó lányt, majd támadt egy mentőötlete: feleségül kérte.


A lány megdöbbent. Igaz, sejtette, hogy Gyula szerelmes belé, neki azonban eddig eszébe sem jutott, hogy esetleg feleségül menjen hozzá. Túl öregnek tartotta magához. Mégis igent mondott. Nem is tehetett másképpen, ha csak nem akarta, hogy a szájára vegye a világ.
− Persze mi nem tudtuk, hogy Irina nem Gyula gyerekével várandós, Gyula csak kevéssel a halála előtt osztotta meg velem ezt a titkot − közölte lehajtott fejjel a mesélő. − Imádta Irinát, és nem akarta, hogy bárki rosszat gondoljon róla.


A házasság első néhány éve viszonylag békés volt. Irina igyekezett jó feleség lenni: vacsorával várta haza férjét, nevelte két kisfiát, a futókalandból származó Oleget és az egy évre rá született Ivánt. Egy idő után azonban már nem elégítette ki a háziasszony szerepe, többre vágyott. Visszament a Piccolóba énekelni. Gyula hiába érvelt neki, hogy egy anyának otthon a helye a gyerekei mellett, a nő azt vágta a fejéhez, hogy ezt csak azért mondja, mert irigy és féltékeny rá. Még mindig hitt abban, hogy előbb-utóbb híres énekesnő lesz belőle, a siker azonban csak nem jött el. Ráadásul egy nap a bár tulajdonosa azzal ment oda hozzá, hogy megváltoztatja üzlete profilját, ezután nem énekesnők fognak esténként fellépni, hanem táncosnők. Amennyiben tud táncolni, akkor maradhat. Amikor este Irina beszámolt erről a férjének, az most először a sarkára állt. Kijelentette, hogy tőle aztán rázogathatja magát a színpadon, ugyanakkor ha így tesz, ő elválik tőle! Így hát Irina otthon maradt.


A Piccolóból való távozás jó ürügy volt arra, hogy mindenért − karrierje romba dőléséért és az elrontott életéért − Gyulát hibáztassa, hiszen tulajdonképpen ő követelte azt, hogy mondjon fel. Kezdett elege lenni öregedő férjéből és két, örökké nyafogó gyerekéből. Állandóan kiabált és veszekedett velük. Azt hangoztatta, hogy nem ezt érdemelte volna a sorstól, ő többre hívatott. Rászokott a kimaradozásokra, előfordult olyan is, hogy ilyen-olyan indokkal még éjszaka sem ment haza. Gyula tudta, hogy szeretője van, de nem tett neki szemrehányást. Félt, hogy ha számon kéri, a nő elhagyja őt. Azonban hiába tűrt, hiába nézett el mindent, Irina mégis elment. Amikor egyik nap később ért haza a szokásosnál, mert a munkahelyén megbeszélés volt, a családja helyett csak egy cetli várta az asztalon azzal, hogy elköltöztek valami Zoli nevű férfihoz, és szeretné, ha elindítanák a válást.


Gyula szenvedett, de továbbra sem ejtett ki egy sértő szót sem Irinára. Barátainak azt mondta, hogy egyedül csak magát hibáztathatja, hogy idáig fajultak a dolgok. Érthető, hogy Irina szórakozni akar, hiszen még mindig nincs 27 éves, ő azonban, aki munka után semmi másra nem vágyik, csak egy jó meleg fürdőre és egy finom vacsorára, nem tud vele lépést tartani. A férfi most először ismerte el barátai előtt, hogy a köztük lévő korkülönbség megbosszulta magát.


A válásra végül nem került sor; Irina pár hónappal később egyszerűen fogta magát és a gyerekekkel együtt visszaköltözött férjéhez. Nem kezdett el magyarázkodni, hogy miért jött vissza, nem árulta el a férjének, hogy Zoli nagyon durva volt hozzá, hogy időnként még meg is ütötte. Nem mondott semmit, Gyula pedig, aki leírhatatlanul boldog volt, hogy visszakapta a nőt, nem kérdezősködött.


Irina fogadkozott, hogy megváltozik, hogy ezután csak a családjának fog élni. Néhány hónapig tartotta is magát az ígéretéhez: igyekezett férje kedvében járni, kedvenc ételeit főzte, apró ajándékokat vett neki. Gyulával madarat lehetett volna fogatni, hiába mondták neki barátai, hogy a kutyából nem lesz szalonna, ő csak legyintett. Azonban sajnos megint a cimboráinak lett igaza.
− Irina képtelen volt megváltozni, hajtotta a vére, ahogy nálunk mondják. Nem tudott meglenni anélkül, hogy körüldongják a férfiak. Szeretők jöttek és mentek az életében − szólt keserűen a mesélőm, távolba révedő tekintettel.

Vezekles2
Így teltek-múltak az évek egészen addig, míg Gyula hirtelen meg nem betegedett. Valójában csak a környezete számára volt váratlan a betegsége, a férfi ugyanis már hónapok óta érezte, hogy valami nincs rendben vele. Orvoshoz azonban nem akart menni. Kamaszkora óta, amikor egy rutin műtétnek számító vakbél-eltávolításba majdnem belehalt, megpróbálta elkerülni az általa csak sarlatánoknak titulált orvosokat. Bizalmatlanságának viszont az lett a következménye, hogy mire végre rászánta magát arra, hogy felkeressen egy orvost, már késő volt. A rák, amely először valószínűleg a gégéjét támadta meg, addigra már átterjedt a tüdejére és a májára is.


Gyula mindig hidegvérű volt, akkor sem esett kétségbe, miután közölték vele, hogy csak hónapjai vannak hátra az életéből. A hátralévő kevés idejét arra használta, hogy mindent elrendezzen. Gondoskodott arról, hogy Irina halála után se szenvedjen hiányt semmiben, se anyagiakban, se szeretetben. Fiait arra kérte, hogy legyenek jók az anyjukhoz, mert az egyáltalán nem rossz, csak nem mindig tudja kimutatni a szeretetét. Oleg azonban, aki Angliába készült tanulni, miután elnyert egy rangos ösztöndíjat, kijelentette, hogy ő ugyan többé látni sem akarja Irinát. Csak nemrég tudta meg Gyulától, hogy nem is ő az apja, a fiú viszont ezért nem a férfit gyűlölte meg, hanem az anyját.


Irina nem akarta elfogadni, hogy Gyula meg fog halni, a leghíresebb specialistákhoz cipelte el. Nem akarta elveszíteni a férfit. Csak most értette meg, hogy Gyula volt az egyetlen, aki igazán és őszintén, számos hibája ellenére is szerette őt, aki mindig mellette állt, aki soha egy szóval sem bántotta meg. Bizonygatta férjének, hogy most, miután ő rájött, hogy szereti, nem halhat meg, nekik együtt kell megöregedniük.
„Dehát én már öreg vagyok" − mosolygott Gyula, emlékeztetve a nőt arra, hogy ő bizony már elhagyta a hatodik X-et. Persze a szíve mélyén azért reménykedett, hogy a sors megkönyörül rajta, és ad nekik még pár évet. De nem adott, és Gyula szép csendben elment.


− Irina azóta is minden nap kijár a temetőbe, ezzel azonban nem tudja visszahozni őt. − a mesélő lehajtotta a fejét. − Mondok egy örök igazságot Önnek, kisasszony. Becsülje meg azokat, akik szeretik Önt, ne akkor kapjon észbe, amikor már nincsenek. Nap mint nap kijárunk a temetőbe, olyan dolgokat mondunk el halottainknak, amit életük során egyszer sem hallottak tőlünk. De ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, el kell ismernünk, hogy nem az a fontos számunkra, hogy ők hallják a hozzájuk intézett szavainkat, hanem hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. Irinához hasonlóan mi is vezeklünk...

 

Vezekles3

A férfi, Krammer Gyula egykori barátja lassan felemelkedett, egy halk viszláttal elköszönt, majd magamra hagyott. Még sokáig ültem ott a padon, utolsó szavain elmélkedtem. Igen, ennek az idegennek igaza van. Bátyámmal egész gyerekkoromat végigveszekedtem, felnőttként egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy gyűlölöm őt, hogy bárcsak soha ne lett volna testvérem. Aztán amikor meghalt, ráébredtem, hogy igazából nem is volt rossz testvér, ha bajom volt, mindig segített. Ő volt az, aki több mint nyolcszáz kilométert utazott hozzám, hogy hazahozzon Olaszországból, amikor sírva hívtam fel, hogy az ígért munka nem jött be. Ő vigasztalt, amikor a férjem elhagyott. Ő adott pénzt, amikor a bank le akarta foglalni a hitelre vásárolt autómat. Én mégis folyton csak bántottam. És soha nem mondtam azt neki, hogy szeretem.


Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.
„ ...mi is vezeklünk" − visszhangzottak bennem a férfi szavai.

 

Németh Nikol

Utoljára frissítve: szerda, 19 február 2014 21:16