péntek, 21 február 2014 19:37

Barna, a jövő idő embere

Sokan találkoz(t)unk olyan emberrel, aki szeret ígérgetni. Aki többet beszél a jövőről, mint a jelenről.

 

Az én jövőbeni, de nem jövendőbelimet Barnának hívták. Hosszú évek óta ismertük egymást, de ő házas volt, én pedig elvoltam saját kis világomban. Aztán elvált, és valahogy úgy hozták a körülmények, hogy egymásra találtunk.

Barna a jovo ido1

 

Itt álljunk meg egy szóra, kérem. Azt hiszem, női betegség bizonyos eseményeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Néha a dolgok megtörténtére csupán egy magyarázat van: „Csak." Ennyi. Nem több. Érjük be ezzel! Nem kell minden mögött jeleket keresnünk. Vagyis keresnünk lehet, de találni nem kell. – Ó, jaj, tudom. „A nem jel is jel."

Csodaszép volt. Törődött velem. Udvarolt. A munkája miatt keveset találkoztunk, ő pedig mesélt, hogy mennyi gyönyörű helyre megyünk majd el együtt, hogy milyen közös programjaink lesznek, mennyi csodás kaland vár ránk. Ritkán találkoztunk, a jövő idő indokolt volt. Aztán valahogy feltűnt, hogy akkor sem vagyunk együtt, amikor lehetnénk. A gyerekei miatt. Merthogy csak férjnek szűnt meg lenni, apának nem. Isten a tanúm, soha nem tettem szemrehányást ezért. Elfogadtam, hogy ők az elsők. Volt, hogy egy egész estén át titokban sírtam, de megértő voltam.

 

Már a második randinkon mondta, hogy két hét múlva bemutat az édesanyjának. Két hónap múlva jött fel újra a kérdés. Majd. Válaszolta.
Házat újít fel. Nem ér rá. Majd együtt leszünk, ha végez. Majd találkozunk, ha nincs dolga, a gyerekei nem szólnak, és kisörözi magát a legjobb barátjával.


Amikor együtt voltuk, az meseszép volt. Álomszerű. Sok-sok véletlen látszott összekapcsolni minket. Boldogság, harmónia.


S persze az a hülye szemellenző. Merthogy szerettem őt. Azért valahogy lecsúszott az a szemellenző. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mi minden áll előttem a rangsorban.


Egyszer óriási szívességet tettem neki. Kérdezte, mivel hálálhatná meg. Késő volt, egész nap nem ettem semmit. Mondtam, hogy csak egy pizzával. Semmi más nem kell. Még négy hónapot együtt voltunk, de abból a pizzából úgy nem ettem, mint Önök, Kedves Olvasóim. „Majd." Mindig volt egy „Majd."

Barna a jovo ido2
Mindenre ez volt a válasz.
Majd találkozunk. Majd összeköltözünk.
Majd, ha felnőnek a gyerekek.
Nem is. Majd ha meghal anyám.
Mindenre volt egy majd.


Tudtam, hogy őszintétlen az egész. Tudtam, hogy nem szeret, csak a szája jár, és azt is, hogy egyetlen majdot sem gondol komolyan. Mégis hittem neki, a sok-sok véletlenről azt gondoltam, hogy fontos szerepet predesztinálnak neki az életemben. Esetleg lehet, hogy csak türelmesnek kellene lennem, s megkapom cserébe a szívét.


Klappoltunk. Amikor együtt voltunk, pokoli jó volt. A leckét azért mégiscsak megtanultam valahogy. Rájöttem, hogy a sok véletlennek egy szerepe volt: ébredjek rá, hogy nincs majd. Mert lehet, hogy sosem jön el.


A vége? Fájdalommentes. Nem szakítottunk. Felültetett. Megbeszéltük, hogy együtt leszünk egy napot, távol mindenkitől, mindentől. Indultam volna a megbeszélt helyre, de üzenetet kaptam tőle: „A ma tárgytalan."


Maradtam otthon a szabimon, egyedül. S eldöntöttem, hogy elég volt. Két hét múlva jelzett legközelebb, semmi extrát, csak hogy jó volt velem és legyek türelmesebb.
Nem reagáltam.


A jövőben szakítani sem tudtunk, hiszen a kapcsolatunk is csak ennyi volt: „Majd."

 

Bodor Cs. Mária

Utoljára frissítve: péntek, 21 február 2014 20:28