A karácsony is mindig egyfajta várakozással teli idő. Nem csak azért, mert a keresztény világ advent időszakában Jézus születésére vár. Sokan szerintem azzal sincsenek tisztában, mit is jelent igazából a karácsony ünnepe és miért hívjuk a szeretet ünnepének, de erre most nem térnék ki. A kisgyermekek is várakoznak. Először arra, mit hoz nekik a Mikulás december elején, aztán várhatnak megint, hogy karácsonykor is kapnak valamit az angyalkáktól vagy a Jézuskától, vagy bárkitől, ez ugye családonként más. De ők rendíthetetlenül várnak és nem adják fel. Biztosak benne, hogy az, amire vágynak, ami a szívük legtitkosabb vágya, teljesülni fog. Sosem adják fel, ahogy mi, felnőttek sem. Helyesebben mondva inkább próbálkozunk azzal, hogy ne adjuk fel soha a várakozást és annak örömét.

Öröm, egy izgatott, örömteli várakozás előzi meg az ünnepet, de ez nem csak a karácsonyra igaz. Az ember életében többször vannak olyan időszakok, amikor vár. A várakozás van úgy, hogy izgalommal, aggódással, netán félelemmel teli, de van örömteli várakozás. Az emberek várnak a találkozásra azzal, akit szeretnek, legyen az családtag, barát, régi ismerős, esetleg a nagybetűs szerelem (most én nem írtam nagyobb betűkkel, de mindenki érti, mire/kire is gondolok). Aztán várnak különféle eseményekre, melyek az emberi kapcsolatok során bekövetkez(het)nek. Ez is egy örömteli várakozási időszak. De a várakozás örömébe sokszor félelem is vegyül. Mi van akkor, hogyha az, amire várunk, mégsem következik be. Ismeri szerintem mindenki az érzést, amikor annyira várunk valamire, valakire és nem érkezik meg, nem következik be, nem kapjuk meg azt, amire olyan régóta, vagy ha nem is régóta, de már egy ideje várunk. Általában csalódunk. Csalódhatunk abban, akitől várjuk, kapjuk vagy sem, azt, amire vártunk, aztán csalódhatunk azért is, mert talán nem akkor kapjuk, amikor szeretnénk, de valószínűleg mindennek megvan a maga oka.

Az ok pedig talán maga a várakozás. Az örömmel és izgalommal teli várakozás maga az, amire igazán visszaemlékezünk életünk során. A várakozás az, amely célt ad életünknek, bármely területét nézzük is annak és gyermekkorunktól kezdve elkísér minket életünk alkonyáig. A várakozás öröme és annak beteljesülése, mert előbb-utóbb beteljesül mind és úgy, ahogy szükségünk van rá, mert nem mindenre pontosan úgy van szükségünk, ahogy mi elképzeltük. A 21. század elejére hozzászoktunk ahhoz, hogy nem tudunk várni. Minden azonnal kell és általában akkor, mikor kitaláljuk, hogy kell nekünk. A várakozás és ezáltal a türelmesség lassan úgy teszünk, mintha nem lenne jelen életünkben, miközben ugyanúgy része mindennapjainknak, mint korábban volt. Így ha a várakozás örömére gondolok, vissza kell idéznem magamba gyermekkorom karácsonyait és ha az az érzés újra fellobban lelkemben, tudom, hogy örömmel tekintek az elkövetkező időszakra, mikor majd szintén várni fogok… akármire, akárkire…