Pár héttel ezelőtt azt éreztem, hogy takarítanom kell egy bizonyos polcon. Nem volt porosabb a többinél, egyszerűen csak jött egy belső parancs, hogy ott tevékenykedjek. Aztán jött a következő érzés: vegyem le azt a könyvnek álcázott kis dossziét. Levettem. Kinyitottam. A múltam üdvözölt több mint tíz éve írt sorok közül.

Rég elfeledett események! S közben ott a válasz a jelen kérdéseimre, melyek arra ösztönöztek, hogy a takarításban találjak megnyugvást.

Épp aznap találkoztam egy ismerőssel, aki oly régen elárult. Lesütötte szemeit, miközben néztem az arcát. Nem haragszom, nem is igen emlékeztem már pontosan miként jutottunk el a jelen állapotig, de ő igen, bántja a lelke, ezért kerüli a szemkontaktust. Vannak dolgok, amiket el kell felejtenünk, de van, amire olykor jó visszatekinteni, mert emlékezetünk másképp őrzi meg az eseményeket, vagy már nem is tudjuk teljes terjedelmében felidézni milyen volt a kapcsolatunk valakivel. Ismerősöm oly szép pillanatokat okozott nekem régen, még az árulása előtti időszakban - erről beszél annak a régi naplónak sok-sok bejegyzése, melyeket olvasva állóképpé változott a mára már rég végetért közös filmünk. Megértettem, hogy én azért tudok a szemébe nézni, mert bennem a szép emlékek mélyebb nyomot hagytak, még ha nem is tudtam segítség nélkül felidézni, mik voltak azok. 

Átlapoztam pár oldalt, és visszatettem a polcra. Nem napló már, hanem múltbéli önmagam könyve. Szereplői nem sokkal elevenebbek már számomra, mint egy sokszor olvasott, kedves regényé. Ugyanakkor tele van jelenbéli önmagamnak szóló üzenetekkel, melyekre időnként rászomjazok.