Pótanyuka néhány napra

Pótanya lettem, helyesebben fogalmazva ügyeletes nagynéni, aki elvállalta, hogy 3 napon át vigyáz két hihetetlenül eleven, értelmes és minden hájjal megkent kislányra, akikért születésük óta rajong. Az ember azt hinné, hogyha születésétől ismeri a gyerkőcöket, nagy baj nem lehet és hát nem is lett, viszont nagyon sokat tanultam ebből a három napból. Eddig ugyanis csak olyan nagynéni voltam, aki pár órát volt velük vagy épp ott aludt velük a nagyszülőknél, de általában én voltam a játszótárs kicsit felnőtt méretekkel; a mesélő, aki minden alvó plüsst meg tud szólaltatni és az, aki engedi őket néha kicsit több csokit enni, mint amit lehetne. Emellett azonban ha rossz fát tettek a tűzre, tudták, hogy a mókának vége szakad és leülünk beszélgetni egy jót/rosszat, kinek épp mi jutott, arról, mégis mit műveltek az adott szituációban.

Kérem szépen, most aztán bátran elmondhatjuk, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Családot alapítani nem csak egyéni, hanem nemzeti létkérdéssé is vált. S mit tehet egy 30 feletti, családra vágyó nő? Újra szétnéz a környezetében, s megállapítja azt, amit megszokott (aki olyan, az már elkelt, aki meg nem kelt el, az épp azért nem, mert olyan, amilyen), illetve érdeklődik, hogy hol lehetnek a potenciális társ-, majd férj- és apajelöltek. A hír, hogy a harmincas pasik a gimis csajokat hajtják (aki nem hiszi, bátran kérdezze meg középiskola felsőbb éveibe járó lány ismerőseit, hogy mégis, ugyan, hány éves „fiúk” kerülgetik őt), engem az online társkeresés mezejére zavart.
Valahogy így kezdődött a netes társkeresős történetem.

Az elején komolyan vettem a kitűzött célt: ismerkedni, randizni, majd megállapodni egyikük oldalán. Őszinte voltam, valós névvel és fényképpel.

Bíztam a szerencsében, hiszen mindannyian ismerünk olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik netes társkeresőn jöttek össze. Persze hallottuk már Steve Feltham nevét is, aki 25 éve kutatja a Loch Ness-i szörnyet.

Pár nap alatt kiderült, hogy ebből nemhogy férjtalálás nem lesz, de ha sokáig maradok fent az oldalon, akkor bizony úgy döntök, hogy inkább apácazárdában töltöm életem hátralévő részét.

Minden kitartásom és pozitív hozzáállásom ellenére, de inkább által, 8, azaz nyolc napot bírtam. Következzék hát nem elrettentésül, inkább csak tájékoztatóul néhány eset, amikből azért képet lehet kapni, mi is a helyzet ismerkedési fronton.

Mindenkinek eljön az életében a Királyfi vagy Herceg, mindegy hogyan is nevezzük. Felbukkannak olykor még a Farkasok is, de szerintem mindenki találkozott már a kóbor Lovagokkal. Elnézést a középkori és néha mesés hasonlatokért, de így biztosan érthető, mire, helyesebben kire is gondolok.

Az én életemben ugye van egy állandósított Királyfi, aki immár évek óta elég biztos hellyel rendelkezik az életemben, azonban ez a Királyfi eléggé feledékeny. Néha akár hosszabb időre is megfeledkezik rólam, bár ha igazán szükségem van rá, ott terem, még akkor is, ha elvileg nem is tudhatná, hogy most éppenséggel ő kell nekem. Megérzi. A másik oldalról ő olyan szintű természetességgel kezeli, hogy én létezem, ami miatt el is feledkezik arról, esetleg örülnék neki, ha magától is eszébe jutna elhívni egy koncertre, színházba vagy kiállításra (ne mindig nekem kelljen nógatni) és netán még azt is megemlítené, hogy a megszokott farmerhoz képest, egész jól festek valamiféle ruhában is. Mondjuk, most gondolhatná minden kedves Olvasó, hogy én aztán jól kifogtam és vajon mégis miért ő a Királyfi az életemben... hát ez egy elég nagy titok, de így alakult, még számomra is rejtély.

Mellette azonban időközönként, valószínűleg előbb ismertetett jellemvonásai miatt, felbukkannak Lovagok és bizony a Farkas típusok sem kerültek el. 

Felkaptam a fejem. Ezt még sosem hallottam és most Jókai Anna ezt mondja egy műsorban. Milyen igaza van! Nem is tudunk róla és van, hisz hibernált állapotban bennünk létezik. Ott van, ahogy az a bizonyos Jókirályfi is jelen van életünkben (aki nem tudja, miről is írogatok én itt, az kicsit kénytelen visszakeresni az írásokban). De nemcsak a Jókirályfi éli hibernáltan életét mellettünk, bennünk, akárhol a világban, hanem Királylány létünk is hibernáltan létezik bennük, de ha valaki úgy érzi, benne nem, akkor azt mondanám, bennem bizonyosan ott él valahol mélyen. Próbál kitörni és megkísérli a lehetetlent: Királylányként szeretne élni egy olyan korszakban, ahol még azt is megmosolyogják páran, aki földig érő szoknyában jár, mondván minek söpri az utcát.

A címet még folytathatnám: menyasszony – vőlegény – lakodalom – zenekar – tánc – evészet és ivászat – koszorúslány – vőfély – örömködő szülők – idegileg kikészülő rokonság és persze ifjú pár... Május, általában a lányok nagy része egy gyönyörű, napfényes májusi napon szeretné királylányos ruhában kimondani az Igent... a lányok nagy része... Számomra ugyanis annak ellenére, hogy kissé királylányos a természetem, szeretem a tündérmeséket és el nem feledhető módon a királyfikat, helyesebben egy Királyfit, nos, ennek ellenére a rokonságomban eddig lezajlott mindenféle esküvőtől és főleg lakodalomtól a hideg rázott ki. Nem rajongok a nagy hagyományos össznépi mulatozásért és akárhogy is próbálom, nem tudom magam rávenni ezen ősi magyar szokás megkedvelésére.