Nagy teher esett le a vállamról éppen a mai napon, ugyanis mindenképp valami piros ruhadarabot kellett szereznem a kis Hercegeknek, ugyanis ez lett a kedvenc színük, mivel ezt tudják kimondani. Hozzátenném azt is, hogy minden bizonnyal ehhez én is hozzájárultam, mivel egyik kedvenc színem és tele van vele a lakás, a konyhai eszközök, a díszek, a saját ruháim… szóval látják épp eleget, de azért nem csak ezzel az egy színnel találkoznak, mielőtt bárki erre gondolna.

Hallgattunk kísértetünk legutóbbi tanácsaira, így hát kitartunk. Egyébként is dolgozom egy kéziraton, ami nem mellesleg róla szól. Kérdezősködnék tőle – róla, de ezúttal nem vevő rá. Most ő vág gyászos képet és sóhajtozik akkorákat, hogy beleremegnek az irodámban a falra függesztett családi címerek.

Ma rendhagyó nap van. Dolgozni megyek, de színes cipőim helyett ezúttal gumicsizmát húzok, ugyanis társadalmi munkában krumplit szed a munkakollektívánk.

Valóban szokatlan ez a nap, mert feketerigó füttyét hallom, ami lehetetlenség szeptember második felében. Megállok, s hirtelen májust érzek. A csodás májust az illat fergetegével, a színorgiájával; a pompás ruháját felöltő májust, amely idén igencsak felejthetetlen volt a bőséges tavaszi virágok, a madárdal és sok minden más miatt… S épp májusban olvastam Hamvas Béla e hónapról írt lélekemelő sorait a Silentium című művében. A május az év leggyönyörűbb hónapja, állapítom meg, de emlékeimből-gondolataimból egy pajkos szempár vizslatása zökkent ki. Seregély ül a villanypóznán és mintha belelátna a májusról szőtt ábrándjaimba, majd csúfondárosan elrepül.

Hogy nekem milyen volt a „karantén”, azt nem igazán kérdezi meg tőlem senki. Antiszociális jellem hírében állok, ezért feltehetően úgy vannak vele, hogy nekem biztosan jó volt. Pedig nem, mármint nem vagyok antiszociális. Vagyis… amennyiben emberek és emberi kapcsolatok alatt a zajt, a büdöset, az értelmetlen nyüzsgést, felesleges (és gyakran rosszindulatú) fecsegést (pletykát) értjük, akkor valóban antiszociális vagyok. Azonban ha az emberi társaság felfelé húzó, inspiráló, mélységekkel és pozitívumokkal rendelkezik, akkor kifejezetten élvezem és vágyakozom utána.

„A karácsony kötelező boldogság terror.” – olvastam egykor, konkrétan a múlt évezredbe vesző gimnazistakoromban egy grafitin. Már nem is igazán látok ilyen feliratokat a WC-kben, várótermekben. No hiszen, új évezred, új szokások. A fiatalok kezeit lefoglalja a telefonnyomogatás, nem fér bele a festékszóró vagy az alkoholos filc.