Összességében ezt így egy kicsit túlzó címnek érzem, de azért mégsem írhattam azt, hogy „elkezd sportolást imitálni”, vagy éppenséggel „futkározik egy kicsit valahol”, esetleg „nagy biciklisnek mutatja magát”. Inkább mindenből egy kicsit. De hogy mi is a nagy ok, amiért ezt elkezdtem, arra azért van magyarázat. Először is szeretném rögzíteni a kedves Olvasókban, hogy soha életemben nem sportoltam igazán. Ez már általános iskolában elkezdődött, amikor testnevelő tanárom valahogy olyan késztetést érzett magában, hogy a kis eminensnek titulált tanulót a falusi iskolában, akinek a szüleit, nagyszüleit mindenki ismerte. Nagyapám, mint a volt főagronómus elég nagy tiszteletnek örvendett és próbálta kis unokáit egy olyan szellemiségben nevelni szüleimmel együtt, amit édesanyjától látott. A lányok így megpróbálkoztak a balettal (ez nekem nem ment annyira, viszont unokahúgaim jeleskednek ezen a területen), zongorázni tanultunk,németül és franciául, főleg a humán területeken jeleskedtem, szóval ahogy egy volt professzorom mondta, olyan igazi 19. századi nemes kisasszonyoknak kijáró nevelést próbáltak megvalósítani. Ebből adódóan a testnevelés, mint olyan nem igazán tartozott nagy kedvenceim közé, hisz mindig utolsó voltam a sorban, a futásban mindig az utolsók közt értem célba és csak azt hallgattam, hogy na itt legalább látszik, hogy én sem vagyok aztán mindenben kitűnő, ezért szép lassan eluralkodott bennem az érzés, hogy ez nem jó.
Teltek, múltak az évek és hivatalosan is antisportolónak tituláltam magam, büszkén vállalva, hogy én ugyan nem csinálok semmit, pedig ha úgy vesszük egész életemben gyalog közlekedtem mindenfelé, órák hosszat mászkáltam és mászkálok ma is a legkisebb zokszó nélkül, liftet nem nagyon használok, tehát az épületeket is lábaimmal járom be, viszont ezeket sosem tartottam „mozgásnak”. Szerencsére testalkatom is olyan, hogy lényegében megehettem mindig bármit és bármennyit, nem látszott nagyon rajtam, de azért ez az általános stressznek is köszönhető. Aztán átléptem azt a bűvös 30. életévet, majd bekövetkezett a 35. is, ami azért nem szükséges ahhoz, hogy menten elrohanjon az ember futócipőt venni, de a családomban található orvosi túlerőnek is köszönhetően megtettem az első lépést afelé, hogy valamiféle mozgást iktassak az életembe és megjelent tavaly a kerékpár. Gyerekként szerettem biciklizni, aztán elmaradt az életemből és idáig nem is éreztem erre késztetést, de erről már régebben írtam is pár gondolatot, így nem ecsetelném tovább.
Egyszer-kétszer voltam jógázni és tavaly egész évben jártam gyógytornászhoz gerinctornára, mivel ez a fajta panasz az ülőmunkát végzőknél egész gyakori és a kerti munka sem oldja fel teljesen, bár azt is igen kedvelem. A jóga is megtetszett, de be kell vallanom, nem mindig tudom kuncogás nélkül csinálni a gyakorlatokat és senkit meg nem bántva, még sosem sikerült a szememet besüllyeszteni a szemgödrömbe, a fülemet pedig eltávolítani a vállamtól (fordítva jobban megy), de ez nem jelenti azt, hogy a profiknak ez ne menne, és hogy ne élvezném ezt a mozgásformát. Ebből adódóan, mikor meghallottam, hogy egyik barátnőm jóga oktatónak készül és az óráihoz emberkéket keres, menten ajánlottam neki magamat, így a héten megvolt első jógaórám a személyi jógaoktatómmal. Nagyon érdekes volt és tényleg élvezettel álltam neki a gyakorlatoknak, ráadásként mivel egy barát tartja, nem zavarja, ha néha nevetgélek és másokat sem zavarok, lassan pedig majd csak belejövök mindenbe.
De az igazán nagy lépés a „sportolás” felé és engedjék meg, hogy ezt így idézőjelbe tegyem, mivel tényleg elég messzinek érzem a fogalmat attól, amit én művelek, nos az első lépésem az volt, hogy megvettem életem első futócipőjét, amiben nagy segítségemre volt álmaim szőke Királyfija, akit szerencsére mindig magam mellett tudhatok, ráadásként ő igazi sportember a maga félmaratonjaival, kéktúrájával és biciklitúráival. Életem legnagyobb ajándéka, hogy bár ő ennyire aktívan sportol, engem sosem kényszerített erre, viszont mindenhova elkísérhetem, és nagyon büszke vagyok, mikor beér a célba. Így az ő segítségével szert tettem egy nagyon kis helyes, könnyű cipőre, amit valamikor fel kellett avatni, de hát jött a hideg, a hó, az eső és engem azért nem abból a fából faragtak, aki ilyenkor nekiáll élete első futásának. Viszont elérkezett a nap és úgy döntöttem, nagy titokban, mikor ő már elindul dolgozni, nekivágok. Felhúztam cipőmet, meg persze némi ruhát is, azért anélkül nem indulok neki és kigondoltam az útvonalamat, ami nem volt olyan nagy, de a közeli templomig gondoltam elfutni, az azt körbevevő utcáin, ami ráadásul sétálóutca is, szóval autó nemigen jön, mind körbefutom és úgy érek vissza a lakáshoz. Bemelegítettem és elindultam. Most kérdezhetné mindenki, miért nem mentem egy pályára… a legközelebbi ilyen hely az egyetemen van, ahol kedves diákjaim tanulnak… megfordult fejemben, hogy a közelgő vizsgaidőszak miatt (meg amúgy is), inkább nem mutatom meg nekik, hogyan esetlenkedem és fulladok meg, ha épp nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elterveztem, hiszen utoljára gimnazista koromban futottam, ami nem éppen most volt és akkor is gyűlöltem. Bár lehet megmentettek volna, de inkább nem kockáztattam. Életem Királyfijával pedig nem akartam nekiindulni a városi futópályának, mert elhatároztam, először olyan állapotba kell jöjjek, hogy legalább 2 kört simán le tudjak futni anélkül, hogy közben gyalogolnék. Ez a táv pedig gimis emlékeimből megmaradt, hisz tanárunk anno sokat küldött minket erre a körre, mivel a templom melletti iskolába jártam és ma is csak egy tíz percnyire lakom onnan.
Hát a lelkesedés megvolt, az idő is szép, viszont azért itt vannak dombok is, amiken majdnem meghaltam, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy nem adtam fel, így a táv 60%-ban futottam, a többit pedig bevallom, gyalogolva tettem meg, de a cél az, hogy végig tudjak futni ezen az útvonalon, ami így is egy fél óra alatt megvolt, de célként lebeghet előttem, hogy ezt növelni lehet. Ezek után pedig kimerészkedhetek majd a futópályára és talán másként viszonyulok majd a futáshoz, amit anno általános iskolás koromban sikerült velem meggyűlöltetni. Ezt azért is írom le, mert a testnevelőknek óriási feladatuk az, hogy az, amit mi nagyon szép magyar kifejezéssel a testünk nevelésének hívunk, az ne tesztfutásokat, időkorlátokat, métereket jelentsen, hanem azt, hogy szeretem csinálni, hisz futni a zöld erdő ösvényein is lehet, bárhol, de ha már gyermekkorban kialakul az az érzés, hogy ez egy olyan dolog, amiben mindig utolsó voltam, sosem tudtam az időt betartani, még a minimumot sem és ezt még ráadásként állandóan a fejemhez is vágták, akkor nem fogom szeretni. Nekem ezért a futás után a legnagyobb élmény, hogy nem adtam fel és igenis elindultam és végigmentem az általam kitalált útvonalon. Lehet, nem futottam végig, de megcsináltam, így az elmúlt 30 évemben, ami iskolás éveim kezdetétől jelen volt bennem – hogy a futás rossz, nem szeretem és én úgyis lassú vagyok, meg szerencsétlen – le tudtam győzni és talán így már a következő alkalom is könnyebb lesz és nagyobb örömmel vágok neki, hisz egyszer már megcsináltam. Talán nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen félelmekkel és gátakkal rendelkezik, így lehet más is kedvet kapna hozzá, ráadásként, hogy azért a női oldal is előtörjön, elég csinosan lehet ma már művelni ezeket a sportokat.
Rószegh Lili