Gyermekkoromban volt egy csodás piros biciklim és nagyon szerettem. Ugyan nem tettünk szüleimmel hatalmas túrákat, én sem mentem messzebb a faluban az utca végénél, de élveztem, ahogy a hajam lobogott a szélben, mikor suhantam piros járgányommal az utcán és drága nagymamám is gyakran emlegette, hogy az elődjével – egy négykerekű sárga csodával – hogy hajtottam bele az árokba, ami tele volt csalánnal. Aztán teltek-múltak az évek és már nem ültem a biciklire, nem is nagyon találtam hozzá társat sem, másik indokom pedig általában az volt, hogy a végeláthatatlan mennyiségű könyvet, egyetemista koromban főleg szakirodalmat nem tudnám a biciklin olvasni, így nem is lett nagyobb járgányom. Szüleim feleslegesnek tartották ezt a fajta beruházást csak azért, hogy a garázsban egy újabb, nem is olyan olcsó porfogó legyen. Egyetemi éveim vége felé és azok után viszont több időt töltöttem Németországban és felfedeztem a csodás bicikli utakat, amiket egy kölcsönkapott bringával be is tudtam járni. Újra felfedeztem magamnak, mennyire is élveztem a közlekedés ezen formáját gyermekkoromban. Hazatérve mindig lelkesen meséltem, milyen jó is volt kint suhanni az utakon és az itthon maradottak döbbenten hallgatták. Egyetlen testvérem a mai napig nem hiszi el, hogy tudok biciklizni… mert ő azt nem látta…
Egy éve viszont újból szert tettem egy nagyon helyes kis járműre, egy csodálatos piros-fehér pöttyös üléshuzattal és piros csengővel. Nem egy mai darab, de a célnak teljesen megfelel és immár újra, bár be kell vallanom, kezdetben elég nagy félelemmel vágtam neki a biciklizésnek. Főleg a mi magyarországi kerékpárútjainkon, amelyek néha inkább valami kátyúhalomhoz hasonlítanak, vagy netán egy kétirányú úton lettek kialakítva, ahol még parkoló járművek is vannak… Na, ilyenkor gondolkodom el elég erősen azon, hogy vajon aki ezt megtervezte, életében járt-e valaha abban az utcában. No de emelkedjünk felül ezen rémképeken és élvezzük, hogy hajunkba kap a szél. Emellett az élmény mellett pedig mindig újabbak is adódnak, amelyek a közlekedésben lévő társainkhoz kapcsolódnak és most itt nehogy azt gondolja valaki, hogy az autók vezetőire gondolok. Nem! A gyalogos társakra. Néha megfordul ugyanis a fejemben, hogy az, ami külföldön olyan jól működik, nálunk miért vált ki döbbenetet vagy éppenséggel óriási ellenkezést. Itt most arra céloznék, hogy néhány országban, ahol azokon az utcákon, ahol elég széles járda található, az épület mellett, tehát belül közlekednek a gyalogosok, a külső sávon pedig a biciklisek. Nincs felfestve, elkülönítve, de mindenki tudja és úgy is közlekedik. Nálunk, ha ezt véletlenül egy biciklis kihasználja, mert nem mer a kétsávos, parkoló autókkal teli úton menni, néhányan még rá is kiabálnak vagy éppenséggel jó hangosan megjegyzik, hogy „ez a gyalogosoknak van!” Ahelyett, hogy észrevennék, még így is kényelmesen elférnek. Jó, tény és való, hogy például ha hárman mennek egymás mellett, az már nehézkes, mert valakinek biztosan előrébb vagy hátrébb kellene lépnie. Nem egy nagy probléma… véleményem szerint… de lehet, hogy csak én gondolom így…
Minden esetre, azért gondolkozzunk el azon, mielőtt egy biciklist megszólnánk, hogy miért ott közlekedik, vajon milyen indokkal teszi és hogyan. Természetesen vannak olyanok is, akik merő heccből, kalandvágyból, korukból fakadóan próbálják bizonyítani baráti körüknek, hogy ők mi mindent meg mernek tenni, de azért nem mindenki kalandvágyból közlekedik a gyalogosok mellett. Addig, amíg nem alakul ki nálunk is egy közlekedési kultúra minden területen, mert nem csak az autósoknak, hanem a bicikliseknek, rollereseknek és gyalogosoknak, kutyasétáltatóknak is ki kell alakuljon az a közlekedési kultúrájuk, addig nem fogjuk tudni békében egymás mellett az utunkat járni. Pedig hogyha létezik, talán kevesebb bosszúságot okozna mindenkinek az utakon.
Rószegh Lili