Az elsőben Korkos Jenő grafikusművész, szeretett gimnáziumi rajztanárom lelkükre köti egyik december elején: a megrajzolandó Mikulás ruhájának mindenképpen pirosnak kell lennie, csizmája bármilyen színű lehet, csak barna nem! Mert a piros és a barna nem illenek össze.
Látom magam, amint otthon Mikulásom megrajzolása, ruhája és a háttér kiszínezése után gondterhelten hajolok a színes ceruzák fölé. Milyen legyen a csizma színe? Oly sok és mégis oly kevés a választás! Fekete nem, az olyan komor, barnát ugye nem szabad...
A következő rajzórán Korkos tanár úr elégedett mosollyal (akik ismerték őt, nem tartják túlzásnak a "vigyorral" szót sem) veszi szemügyre Mikulásom élénk lila csizmáját.

- Vagány! - közli és a rajzlap aljára ráfirkant egy ötöst.

A másik emlék pár évvel későbbi. Niki barátnőm azt javasolja, válasszak valamit, amivel kitűnök. Mert egy nő legyen ápolt, de rendelkezzen valamivel, ami teljesen kiemeli őt a többiek közül. Meséli, van, akinek a körmei, másoknak a haja, vagy mindig hibátlan sminkjük az. Válasszam ki, nekem mi legyen az az egy.
Emlékszem, morfondíroztam ezen kicsit, aztán elfelejtettem, gondolván, én úgysem tűnök ki semmivel.

S most, a színes cipellőim felett ülve rádöbbenek, hogy de igen, kitűnök lábbelijeim színével, mert véletlenül sincs köztük fekete. Évek óta nem vettem fekete cipőt, hiszen sokszor hordok fekete ruhát és a színes vidám cipők mindig ellensúlyozták a sötét viseletet.
Belátom, az évek során a színes cipők a sajátosságommá váltak, s a színes kupac felett azt is elhatározom, hogy ezentúl jobban odafigyelek, kinek mit mondok, hiszen sosem lehet tudni, hogy egy-egy mondat, tanács, megjegyzés kire milyen hatást gyakorol, mit eredményez, milyen lenyomatot hagy maga után.

Azt is bevallom, ismét vettem egy cipőt.
Zárt, hogy ne fázzon a lábam a reggeli harmatos fűben.
És fekete.

Mert már azt is tudom, hogy a színes cipellőknél nagyobb jellegzetességem az, hogy szeretek meglepő dolgokat tenni, főleg, ha tőlem az a meglepő, ami bárki más számára a megszokott.