Az egész ott kezdődött, hogy büszke háztulajdonos lettem és a házhoz, portához ingyen szolgáltatásként kaptam egy láthatatlan macskát.
Legalábbis sok nyom árulkodott arról, hogy lakik nálam egy macska, de sem én, sem egyik családtagom nem látta még soha. A rövid ideig üresen álló házba beköltözött egerek megfogyatkoztak, majd eltűntek, és a hálából a pinceajtó elé letett ételmaradékoknak is rendre nyoma veszett. A kertben gyakran láttam egy vörös, illetve egy szürke farkú fehér macskát, így biztosra vettem, hogy kettejük közül az egyik vadászik nálam.

Egyik májusi hétfőn borzasztó trópusi (szokatlan ez a szó a mi éghajlatunkon, mégis megismertük már a valóságban is) vihar csapott le ránk. Úgy fújt a szél, hogy már-már Óz történetében éreztem magam. A házat szerencsére nem kapta fel a szél, de kisebb károk sajnos keletkeztek. A pincebeli helyzet feltérképezéséig csak szerdán jutottam el. A levezető öt meredek lépcsőn sár állt, ami a heves esőzés következtében az ajtó és a küszöb közti résen zúdult alá. A pince alsó lépcsőfokán hatalmas létra áll, ez vezet fel a padlásra. Gondoltam, inkább nem mennék le a lépcsőn, csak ha megszárad a sár, nehogy elcsússzak és összetörjem magam. Már fordultam volna vissza, amikor valami furcsát vettem észre a létra tövében. Beljebb hajoltam, villanyt gyújtottam, majd a felismerés után majdnem ugrottam egyet.

Pár héttel ezelőtt a testvérem két lopótökkel állított be hozzám. Érdeklődéssel kérdeztem, mégis, mi a célja velük. A válasza ennyi volt: „Etesd a madarakat!" Kiszedte belőlük a tökmagokat, és egy kis zacskó dióbéllel és egy sokkal nagyobb zacskó fekete napraforgómaggal a kezembe adta őket.
A szüleimnél minden télen az előtető alatt felsorakoznak a lopótökből kivájt, vagy átlátszó flakonból készített madáretetők. Gondoltam, miért is ne etethetném én is a madarakat?
Hazaértem, kerestem nekik megfelelőnek tűnő helyeket és kiakasztottam őket. Pár nap eltelt, mire a madarak felfedezték, addig pedig, türelmes várakozásom közben olvastam sok okosságot a madarak téli etetéséről, beszélgettem tapasztalatokban gazdag emberekkel, és gondoltam megosztom másokkal is, hátha többen kiszélesítjük a „házi kedvenceink" körét.

Mivel imádom a természetet és az állatokat, éppen ezért, amikor Bécsben szobát kerestem, nem volt kérdéses, hogy a belvárosi negyedik emeleti lakás, illetve a nemzeti park mellett lévő családi ház szobája közül melyiket fogom választani. Természetesen az utóbbit.
A szobámból nyílik egy kis terasz, onnan rá lehet látni a Duna holt ágára, mely a házunktól kb. 20 méterre van. Aggódó kérdésemre, miszerint nyáron nincs-e sok szúnyog, lakótársam megnyugtatott, hogy kétéves itt-tartózkodása óta csak elvétve találkozott eggyel-eggyel.

Nagyon sok kutya szereti az édességet − ez közismert tény. Az édesség a kutyákra nézve több ártalmas dolgot tartalmaz − gondolom ezt is sokan tudják. De vajon hányan tudunk ellenállni egy könyörgő kutya-szempárnak, mely sóvárogva nézi, akár 10 percen keresztül azt a sütit, amely szerinte őt illeti? Jó, talán néhányunk kijelenti, hogy "Nem, neked ezt nem szabad", többségünk szíve azonban hamar ellágyul, és kis kedvencünk pár pillanat múlva már boldogan nyeli is le a kiszemelt finomságot.

A kutyáknak ugyanúgy megvannak a maguk kis szertartásaik lefekvés előtt, ahogy nekünk embereknek. Gondoljunk például arra, hogy a legtöbb kutya, mielőtt lefeküdne a helyére, jól megkapargatja a fekhelyét és háromszor-négyszer körbeforog. Vannak kutyák, akik hozzánk hasonlóan nem szeretnek egyedül aludni, ezért egyesek bemásznak a gazdi mellé az ágyba, vagy magukkal cipelik plüssállatkájukat a fekhelyükre. Az én Berci kutyám ebben is különbözött a többi, átlagos kutyától: ő a papucsainkat hordta a fekhelyére.