Általában nem foglalkozom túlzottan a külsőmmel. Egész jó géneket örököltem és nem vagyok nagyképű, de annyira tisztában vagyok a dolgokkal, hogyha a tükörből rám néző harmincon már kicsit túllépő nőt látom, nem elégedetlenkedem. Pont olyan, akivel ki lehet békülni, persze biztosan sokan lennének, akik mondanák, hogy nem elég magas, a haja reggelente igazán kócos és inkább egy szénakazalra hasonlít, főleg ha rövidebb, viszont ha meg hosszú, a hullámokkal lehet küzdeni, bár néha nincs kedvem hozzá. Na és persze még szemüveget is kell hordani, amit én kifejezetten szeretek és ezért már lassan egy kollekció áll rendelkezésemre a mindenféle színű kisebb-nagyobb keretből.

Aztán elindulok a munkahelyemre, ahol diákok, kollégák, gyakorló hallgatók és mindenféle ember vesz körül. Elmúltam harminc és nem tegnap, a génjeim viszont még nem érzik. Ha most bárkiben felmerülne a gondolat, hogy ezen én most ugye nem fogok sopánkodni, meg kell nyugtatnom, mert nem. Szeretem, hogy még mindig többen néznek vagy tíz évvel fiatalabbnak, nem zavar, ha a tanítványaim, akik még nem ismernek, megkérdezik, ismerem-e a tanárt. Igazság szerint még szórakoztat is. Viszont ennek van egy másik oldala is, amire nem sokan gondolnak.

Egy házfelújítás kellős közepén vagyok. A helyzet nem túl idilli, már csak azért sem, mert a rászánt összeg jobban kopik, mint kellene. Mit tesz hát az ember? Spórol. Hogyan? Ahogyan tud. Például úgy, hogy maga küszködik, amivel csak lehet.

De legalább az idő kegyes. Tavaly tavasszal ellentétben főként szinte kora nyáriasnak tűnik az időjárás. Így hát ma épp fürdőszobát vakoltunk. Egy eldugott kis településen élek, nagy nyugalomban és ezért meglepő, ha új arcok bukkannak fel az utcában. Ma több idegent láttam az utcán vándorolni kerítéstől kerítésig haladva, mint gólyát az égen (igen, itthon vannak, szóval tényleg tavasz van). Meglepődtem kicsit, de folytattam tovább, amiben benne voltam: maltert kevertem.

A telefon a 21. század elejére okossá vált. Mindent jobban tud és ismer, mint gazdái, megmondja, mit is szeretnénk csinálni, hogy jutunk oda és gondoskodik róla, nehogy elaludjunk reggelente. Természetesen csak akkor, ha hagyjuk neki... Igen, lassan azt kell mondani, hogy NEKI, hisz a mindenféle alkalmazásnak köszönhetően már komplett személyiséggé válik. Van arca, bár én választom, mit vagy kit rakok a képernyőre, vagy hogy is nevezik azt, amit nézegetünk. Néha már azt várom, magától jelenik meg rajta egy arc, köszönt, és ha éppen olyan kedve van, akkor nem dolgozik...

A karácsony mindenki számára mást jelent, de leginkább a „szeretet", „család", „béke" ünnepét, vagy legalábbis annak lehetőségét hordozza magában. A többség számára. Részemről ez inkább a bűnhődés időszaka. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy vezeklek vélt vagy valós bűneimért, hibáimért, mivel a karácsony túl sok olyan elemmel bővelkedik, amelyek külön-külön sem a legjobb énemet hívják elő, de így együtt meg főleg nem teszik őszintévé az arcomra fagyott mosolyt.

Mit is értünk pontosan e kifejezés alatt? Megnéztem lexikonokban, szótárakban és ezt találtam: az érintett tud írni-olvasni, de nagyon rosszul. Kibetűzi a szavakat, de nem érti meg a használati utasítást, és nem tud a saját örömére olvasni. Ez akadályozza a további tanulást.