Egyszer élt egy házikóban, erdőszéli kis kunyhóban egy macska és egy kisegér, kiknek élete, ha megfigyeljük, nem volt más, mint maga a „Rettegés". Cicómicó, ki gazdasszonya szeme fénye volt, abban a tudatban élte napjait, hogy nála szebb bundájú és kecsesebb macska a környéken még nem volt. Incifinc, a kisegér, szintén e házban éldegélt s kezdetben nem sejthette, hogy jelenléte, mint egy rém, átjárja a ház lakóinak életét. Rövid idő elteltével úgy gondolta, e ház maga az Egérparadicsom, mivel a ház valódi urának személye hamar megváltozott. Cicómicót hamar átjárta a rettegés, ha meglátta és meghallotta a ház ura jövetelét.

A téren ültek egy őszi színekbe öltözött gesztenyefa alatt. Szorosan egymás mellett, a testük finoman összeért. A lány kockás mintás vastag harisnyát viselt sötétszürke szoknyával. Kabátja háta mögött volt a padon, a meleg napsugarak lemosolyogták törékeny testéről. A fiú ezzel szemben alaposan fel volt öltözve. Bakancsa kopottan fénylett, fekete bőrkabátja hanyag eleganciával simult testére. A lány hosszú hajába belecsókolt a játékos szél, és egy tincsét a fiú vállára fújta. Távolról szerelmeseknek tűnhettek, de nem azok voltak, hanem szövetségesek. Egyetlen önként vállalt feladatuk tette őket örökre szövetségesekké. A világ elpusztítása.

Teljesen véletlenül vettem le a polcról Mary Higgins-Clark könyvét. (Rendben, tudom. – Véletlenek nincsenek.) Az 1990-es évek végén, vagy a 2000-es évek elején olvastam utoljára, na jó, először és ez idáig utoljára. A Halálos tánc egy remek krimi. Ugyanakkor egy beszédes mű arról, hogy mennyire megváltozott a világ. S valahol mégis minden a régi maradt, de legalábbis elterjedté vált.

Egy virágszálnak

Munkahelyet találni nem könnyű dolog. Manapság sem, de akkoriban is nehéz volt. Főleg nekem, a fiatal özvegynek, kisgyerekkel, kevés munkatapasztalattal. Mint kiderült, utóbbi nem is olyan probléma, de a kisgyerekek belázasodnak. Válogatás nélkül lenyelnek mindenféle vírust, ám az sem jobb, ha az oviba, vagy az iskolába kell értük halaszthatatlanul elmenni. Akkoriban legalábbis így vélekedtek a főnökök. Persze ezt senki sem mondta ki nyíltan, csak ott lebegett az állásinterjú légkörében, vagy körülírták a pályázatban. Azonban nem volt sok választásom, hiszen a férjem a föld alatt pihent, a három éves kisfiam pedig éhesen nézett rám.

Előre bocsátom: csak enyhe emberiszonyom van, illetve alig egy évtizede regisztráltam egy közösségi oldalon. Mire lett 330 ismerősöm, besokkoltam és töröltem magam.

A minap megláttam az egyik tv-csatornán egy vetélkedőt és ilyenkor mindig elfog a kíváncsiság, vajon mennyit tudhatok, nyerhetnék-e a játékban. Aztán mindig eszembe jut, mennyi kérdés van, amire az ember a választ csak akkor tudja, ha egy általa teljesen haszontalannak ítélt egyetemi kurzuson netán megjegyzett valamit és hirtelen beugrik a válasz…

A tanár is ember... igen, még mindig annak érzem magam, bár a reggel 8-kor kezdődő vizsgasorozat még mindig nem ért véget és már 15.30 körül van... Reggel óta nézem, hogy kedves hallgatóim inkább felnyársalnának tekintetükkel, mintsem írnának valamit az előttük lévő papírra. Helyesebben szólva: bárcsak néhányan tényleg nem írnának le semmit, hisz hatalmas mennyiségű új ismerettel gazdagodom (és nemcsak én, hanem tanárkollégáim is) ebben a félévben újra. Hihetetlen az új ismeretanyag, melyre egy tanár a vizsgaidőszak beköszöntével szert tehet, hisz az emberi kreativitás és főleg az egyetemi padban ücsörgő emberek kreativitása nem ismer határokat. Íme néhány e jeles gondolatok közül:

A kártyavetés évszázadok óta nagy népszerűségnek örvendő – játék? Jövőbelátás? Önismereti módszer? Maradjunk annyiban, hogy a Sorsunk vizsgálatára irányuló elfoglaltság.
Gondolkodtunk már azon, hogy mikor nyúlunk a kártya után? Ugyanakkor, amikor megszállottan vadásszuk a horoszkópokat, online ezoterikus jóslási lehetőségeket. Komoly elszántság esetén személyesen is felkeresünk egy jóst. - S erre általában akkor kerül sor, amikor életünk nem épp a felfelé ívelő szakaszában van.

Rozika és a tó tündére

Nem messze Pécstől, hegyek és dombok között élt Rozika családjával egy kis faluban. Itt élt, amióta megszületett, pontosan hét éve és szinte mindenkit ismert, akik az utcájukban laktak, a templommal szemben. Természetesen az utcában lakók mind tudták, ki az a copfos, állandóan mosolygó kislány, hiszen szülei, nagyszülei és még azoknak a szülei is a faluban éltek már hosszú idő óta. Minden reggel, amikor elindult az óvodába nagymamájával, akit a többiek Marika néninek hívtak, elmentek egy gyönyörű park előtt, ami egy nagy kastélyhoz tartozott.

Bercit három hónappal az elmeséltek előtt fogadtuk be férjemmel. Nem ő volt az első kóbor kutya, akit az oltalmunkba vettünk. Valahogy mégis más volt, mint a többiek. Hálás volt, szeretett minket, de nem alakult ki közöttünk az a mély bensőséges viszony, ami a valódi kutya-gazdi kapcsolatokat jellemzi. Pedig Berci nem volt annyira öntörvényű, vagy makacs, mint sok más kutya. Ő fajtájához illően kedves és szeretnivaló magyar vizsla volt, aki egyszerűen csak nem akart elismerni falkavezérének.