Mindig azt mondta nekem, hogy ő nem akar férjhez menni − elvált szülők gyermekeként a házasságot rémes dolognak tartotta.
− Csak azért menjek férjhez, hogy valakinek a cselédje legyek? Hogy amíg ő focimeccset néz sörrel a kezében, én csináljak mindent? Köszönöm, abból én nem kérek!
− De hát nem minden férfi úrhatnám − ellenkeztem vele. − Az én ismeretségi körömben is lehet olyan férfit találni, aki főz, mosogat, takarít.
Magamban azért azt még hozzátettem, hogy persze csak nagyon keveset.
Amúgy én sem gondolkodtam a házasságon − legalábbis egyelőre, főleg amiatt nem, mert pont akkoriban zártam le egy másféléves kapcsolatot, amikor megismerkedtem Erikával. De én újdonsült ismerősömmel ellentétben egyáltalán nem voltam házasságellenes, sőt őszintén hittem abban, hogy ha két ember igazán szereti egymást, csak egy út van számukra: a házasság. Valahogy az együttélést nem pártoltam, már magától a szótól is kirázott a hideg. Nem értettem, ha egy nő és egy férfi együtt él, akkor már miért nem tudnak bemászni egy házasságkötő terembe két tanúval? Sokan azt mondják erre, hogy a házasság csak egy papír, de ha így van, akkor visszakérdezek: egy papírral több talán nem fér el a szekrényben?
Erikával jól elvoltunk: színházba, hangversenyekre, múzeumokba jártunk, vagyis olyan helyekre, ahova a régi barátom sosem jött el velem. Számára a kultúrprogramot a mozi jelentette, na, oda minden héten el kellett mennünk.
Úgy egy évvel később megritkultak, majd teljesen megszűntek kis kiruccanásaink, aminek legfőbb oka az volt, hogy én megismerkedtem egy fiúval. Onnantól kezdve, hogy társra találtam, Erika elutasítóvá vált, pedig én igyekeztem kedves lenni hozzá. Amikor Balázzsal elmentünk valahova, hívtam őt is, hogy jöjjön el velünk, ő azonban mindig nemet mondott.
− Nem akarok pótkerék lenni − ez volt a válasza.
Amikor pár hónapos ismeretség után eljegyeztük egymást Balázzsal, amit az összeköltözés követett, Erikával teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Hiába hívtam fel többször ilyen-olyan indokkal, annyira hideg és barátságtalan volt, hogy egy idő után már nem kerestem. Anyja révén azonban továbbra is mindig képben voltam arról, hogy éppen hol tart az élete. Tudtam például, hogy munkahelyet váltott, hogy beiratkozott egy tánctanfolyamra, illetve hogy tengerimalac-tartásra adta a fejét. Aztán egy nap Ildi néni sugárzó arccal tájékoztatott engem, hogy a lányának udvarlója van. Két-három hónap múlva jött az újabb hír: Erika hamarosan férjhez megy. Meglepődtem.
− Talán Erika sutba dobta a régi elveit, hogy ő már ugyan nem lesz senkinek a cselédje? −kérdeztem volna szívem szerint Ildi nénitől, de hallgattam. Éreztem, hogy csak az irigység szólna belőlem.
Igen, irigy voltam! Arra, hogy Erika, aki mindig nagy férfigyűlölő hírében állt, előbb megy férjhez, mint én, akinek immár két éve vőlegénye van. Amikor pedig nemsokára azt is megtudtam, hogy Erikáéknál úton van a gyerek, még inkább összetörtem.
Miután megszületett Erika gyereke, egy kisfiú, én is meglátogattam őket. A formás, gyönyörű kis csecsemő láttán még irigyebb lettem. Többé nem mentem el hozzájuk, hiába hívott az újdonsült boldog anyuka.
Ildi néni folyamatosan unokájáról áradozott, tudtam, mikor fordult először hasra, mikor állt fel először, mi volt az első szava. Folyamatosan dicsérte vejét is, aki mérnökként dolgozik, nagyon jól keres és természetesen imádja kis családját. Az irigység a tetőfokára hágott bennem.
Időközben ismét egyedülálló lettem. Vőlegényem, amikor én azzal álltam elé, hogy házasodjunk össze, mert gyereket szeretnék, azonnal beadta az unalmast és elköltözött közösen bérelt albérletünkből. Következő kapcsolataim néhány hónap után zátonyra futottak. Amint kiejtettem a számon azt a szót, hogy gyerek, partnereim azonnal nyúlcipőt húztak.
Teljesen kétségbe voltam esve, ahogy közeledett a 30. születésnapom. Gyerekként, sőt kamaszként is azt hittem, hogy ezt az ominózus születésnapot férjemmel és gyerekeimmel fogom ünnepelni, erre tessék: se férj, se gyerek. Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy fel sem tűnt nekem, hogy egy idő óta Ildi néni már nem áradozik a vejéről.
Pár hónappal a tragikusnak tartott születésnap után Ildi néni közölte velem, hogy Erikáék elváltak. Nem értettem a dolgot, Erika anyja azonban nem bocsátkozott részletekbe.
Hamarosan munkahelyet váltottam, így többé semmi hírem nem volt Erikáról. Csak nagyon ritkán jutott eszembe, hogy mi lehet vele, arra viszont nem vettem a fáradtságot, hogy esetleg felhívjam, és érdeklődjek hogyléte felől. Végül ő volt az, aki megtette az első lépést ismeretségünk felújítására. Amikor megjelent első regényem, írt egy gratuláló e-mailt, amit egyre sűrűbb levélváltás követett. Végül találkoztunk régi kedvenc helyünkön, a Grácia kávézóban.
Először róla beszélgettünk, érdeklődtem a kisfia iránt, majd óvatosan arra tereltem a szót, hogy mi miatt ment tönkre a házassága. Meglepő dolgokat tudtam meg. Azt például, hogy Erika sosem volt szerelmes a férjébe, illetve azt, hogy már házassága elején tudta: nem együtt fognak megöregedni.
− De hát akkor miért mentél hozzá? − kérdeztem értetlenül, mire azt a választ kaptam, hogy gyereket akart, anyja viszont még régimódi gondolkodású, és kijelentette, hogy a gyerek csak házasság után jöhet.
Elgondolkodva néztem Erikát, aki csak egy azok közül a nők közül, akik nem vágynak férjre, csak gyerekre. Sok modern nő képes bevállalni egy-egy kalandot annak reményében, hogy terhes marad, majd apa nélkül felneveli gyerekét. Mások a mesterséges megtermékenyítés mellett döntenek. De vajon jó az a gyereknek, ha apa nélkül nő fel?
Gondolataimból Erika hangja rázott fel. Dicsérte a regényemet, melynek főhőse Patacsi Rozália, aki hosszú-hosszú idő után végre megtalálja álmai férfiját, akihez természetesen feleségül is megy, gyerekük születik, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
− Hogyhogy regényírásra adtad a fejed, Kriszti?
− Túl sok a szabadidőm − feleltem mosolyogva. Hallgattam arról, hogy a regény valójában az én álmom arról, hogy egyszer én is megtalálom azt a férfit, aki végre hajlandó feleségül venni, gyerekünk születik, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Igen, én még mindig, az elrettentő példák ellenére is menthetetlenül hiszek a házasságban.
Németh Nikol