Az ember lánya csak szép lassan veszi észre, hogy más is változik. Szokták mondani: „anyuka test”. Minden idegszálammal, ami még szabadon maradt, azon voltam, hogy az a pici pocak eltűnjön, ami megmaradt, és ami senki mást nem nagyon zavar, csak engem, mert azért a többiek valahogy elfogadták, hogy létezik. Sajnos nekem elég nehéz megküzdenem ezzel a testképpel, mert nem így néztem ki az elmúlt évtizedekben és a hiúság nagy úr… Na de ami késik, nem múlik. Addig is az egyik híres színésznővel mondom, hogy ez a pocak a gyermekeimet jelenti, és arra emlékeztet örökké, kik is lakoztak bennem kilenc hónapig, ami maga kész csoda volt minden nehézségével együtt.
Aztán itt ebben az utóbbi egy évben észrevettem mást is, amiről persze tudtam, csak nem volt ennyire nyilvánvaló, hisz hamar eltűntettem a szemem elől… Néhányan valószínűleg már sejtik, mit is olyan könnyű eltűntetni az életünkből… hát persze, az egyre sokasodó ősz hajszálakat… jelzik, hogy lassan átlépem az emberi élet egy bizonyos szakaszát. Aztán eszembe jut, hogy mások már sokkal fiatalabb korban szembesülnek ezzel, én pedig csak az utóbbi pár évben, amit gyorsan egy kis színezővel meg is szüntettem… A karantén időszakában viszont valahogy elfelejtődött, hisz sehova nem mentünk és ez még most sem változik, így kezdtem megbarátkozni azzal, hogy néhány fehér szál mosolyog rám a tükörben, amik a sötétebbek között szépen virítanak. Még tavaly, utolsók közt juthattam el egy régi ismerősünkhöz, aki a környék egyik legjobb fodrásza. Közölte velem, minek is festeném, színezném, hiszen ez egyre szebb lesz és ha ránézek Édesanyámra, na neki aztán gyönyörű, ezüst színű a haja, amilyen nekem is lehet majd egyszer. Ezek után vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, amíg nem járok sehova, kipróbálom. Vajon mennyire őszülök… hát hogy is mondjam… eléggé… Nem fáj, nem okoz problémát, de azért néha eszembe jut, talán nem kellene majd a kis Hercegeket őszülő fejjel óvodába vinni… de ez még a nem is oly távoli jövő zenéje. Addig még vár rám egy kis idő, hogy eldöntsem, mi is a fontosabb, jobban mondva, a változásnak ez a része mennyire fogadható el számomra. Mielőtt pedig bárki azzal jönne, hogy majd az én Királyfim biztosan szól, nos ő inkább a teljes természetesség pártján áll a hajam és a kis pocak tekintetében.
Itt most nekem kell eldönteni. Vajon így, ahogy most vagyok, saját magamnak megfelel-e ez a változó állapot, ami valljuk be, jelen körülmények között a legkisebb problémaként jellemezhető egy ember életében. Vagy pedig tükörbe nézek és próbálom visszacsempészni azt a képet, amit jó három évvel ezelőtt láttam utoljára. Arról, hogy mi is lesz a vége, majd írok, hiszen biztosan más is járt már egy az enyémhez hasonló cipőben.
Rószegh Lili