- Beszéltem a … - itt hozzám reppen és bizalmasan a fülembe súg egy nevet – város kísértetével. Szégyelli magát.
- Tessék? – nézek rá értetlenkedve.
- Tudod, hogy ő csak vendégszelleme annak a várnak, mert ősi családi fészkükben tanyázik évszázadok óta. Azonban most megjelent, mert könyvet írnak róla.
- Mi ezzel a baj? – kérdezem sürgetően, hiszen dolgoznom kellene és nem rá figyelnem.
- Az, hogy életének csak arról a szakaszáról szót, amit … városban töltött. S az bizony nem a legdicsőbb korszak az életében, azonban ez a könyv annak állítja be.
- Te most attól félsz, hogy kölcsönadunk Téged mint a környék egyetlen makulátlan kísértetét? – próbálom őt a lényegre terelni.
- Nem! Mi csak nem értjük, hogy miért akar minden város bemutatni egy történelmi hőst. Minek az? És miért egy összképből kiragadott esemény kapcsán? Ráadásul az az összkép egyébként is folyamatosan változik. Csak írtok és ezáltal rajzoltok!
- Te ezt valóban nem értheted, hiszen a te történeti kutatásaid csak az 1970-es években kezdődtek… – válaszolok prózaian a költői kérdéseire.
- Az a baj – szakít félbe -, hogy nem a történelmet kellene átirogatni, hogy legyen egy településnek dicső hőse, hanem a jelenben kellene úgy élni, viselkedni, hogy a jövőben az példaértékű történelmi tetté váljon! – fakad ki belőle panaszosan, aztán némán visszahanyatlik a fotelbe.
Ránézek és korrigálom róla alkotott legutóbbi véleményemet. Moralizál is, gondolkodik is, mégsem lesz sokáig az új szisztéma legideálisabb múzeumi dolgozója.