Ismerősök biztattak, hogy iratkozzak fel egyre én is, hogy meglássam, miért is vagyok egyedülálló. (Mondjuk ez őket lényegesen jobban zavarja, mint engem.) Gondoltam, egy próbát megér, és regisztráltam. Az első lecke hamarosan megérkezett, nekem pedig alacsony vérnyomásom hirtelen kezelésbe lett véve.
Az oldalt megnevezni nem szeretném, mert nem a sárdobálás a cél. Inkább csak egy kis figyelemfelhívás... Felhívás - ha nem is keringőre, de legalább kritikára.
Eljutottam pár leckéig, mire összeállt a levelek lényegének veleje.
1. Tessék ismerkedni!
Ezzel nincs is semmi probléma. Azzal inkább igen, hogy az erőszakos nyomulás nem feltétlenül vezet jóhoz, és egy bizonyos tapasztalati és intelligencia szint megléte esetén inkább taszítóan hat.
2. Tessék bepasizni!
Azt hiszem, az oldal segítő funkcióját itt veszíti el teljesen.
Merthogy az egyedülálló nők jelentős részének nem a pasizás okoz gondot, hanem az egyenrangú pár megtalálása. Régebben úgy mondtuk, hogy "felszedni", ma már inkább úgy, hogy "össze-". Előbbi sem volt túl pozitív, valami leesett tárgy ugrott be elsőként, ám most ezzel az igekötővel leginkább a betegségekre asszociálhatunk.
Pasik tényleg mindenhol vannak, ebben igaza van a tanácsok írójának. Csakhogy egy bizonyos életkor felett már nem pasit keresünk.
3. Tessék leszámolni az álmokkal!
Tudom, a gond az, hogy "nagyok az elvárások". Nehéz megugrani azt a lécet. Így van. Életkorunk előrehaladtával mindez csak fokozódik. Azt hiszem, hogy ez nem is baj. Sokkal nagyobb baj az, amit szenvedő házaspárokon látni: belementek, mert nem jött a jobb, hiába vártak rá lelkük mélyén. De persze örömmel kiugranának, ha lenne hova. S ha lesz, meg is teszik, senkinek ne legyen illúziója. Ideiglenesen megerőszakolhatjuk önmagunkat, elvárásokká csontosodott vágyainkat, de megbosszuljuk önmagunkat.
A tanács az, hogy ne várjunk sem az igazira, sem a szikrára. Boldog-boldogtalannal el kell menni randizni, akár többször is. A szikra meg nem baj, ha nincs. Minek az...
Aki próbálkozott ezzel, és elment találkára olyanokkal, akikkel egy megközelítőleg normális világban nemhogy nem ülne le kávézni, hanem még a létezéséről sem tudna, az megtapasztalhatta már, hogy mennyire eredménytelenek ezek az alkalmak.
Az időt és energiát, amit a találkozóra pazaroltunk el, jóval hasznosabban is eltölthettük volna. Illetve van az az érzés az ember lányában, amikor a hosszú-hosszú készülődés után hazaér a borzasztó randiról, megáll a lakásban és elönti valami kimondhatatlan hiányérzet és nem érti, miért nem kapott semmit sem vissza a befektetett energiából.
És szép lassan győz a randik utáni rossz érzés... Már nem öltözünk olyan csinosan, hiszen a sokadik sportcipős pasi látványa elveszi a kedvünket. Majd úgy döntünk, hogy az estéinket jóval hasznosabban és boldogabban is tölthetjük.
4. Aki nem ismerkedik, az sérült, gyáva és esélytelen a boldogságra.
A sérülttel egyet is lehet érteni. S egy normális társ mellett enyhülnek a fájdalmak, begyógyulnak a sebek. De nem mindenki képes erre, csak az tud meggyógyítani, akivel összetartozunk.
S ezen oldal szerint én ezért vagyok örök egyedüllétre kárhoztatva, mert hiszek abban, hogy létezik olyan: "összetartozunk".
Hogy mi a bátorság - elmenni minden lúzerrel randizni, majd egynél letáborozni, közben titokban bízni, hogy "a sarkon mindig jön egy jobb" (ahogyan azt a Ház a tónál című filmben megtanulhattuk), vagy egyedül élni, nos, ezt mindenki maga döntse el.
5. Alkudjunk meg!
Egy minimális élettapasztalattal rendelkező embernek ettől a hideg futkározik a hátán. Szóval nem baj, ha alkoholista, terrorizálja a családját, elkártyázza az összes kezére kerülő pénzt, értékeket? El kell tűrni, csak azért, hogy legyen mellettünk valaki? Azt hiszem, hogy ilyen tanácsot senki sem adhat. Minden kapcsolatból, a legrosszabbakból is lehet tanulni, megtapasztalni dolgokat, de tudni kell kiszállni. Erőt gyűjteni és megtenni.
A példák szélsőségesek, tudom, de sajnos a kelleténél jóval gyakoribbak. S ne felejtsük el, hogy ideig-óráig bárkiről elhihető, hogy normális. Amennyiben el akarja hitetni, s mi az összes árulkodó jel ellenére el akarjuk hinni, akkor menni fog neki.
Az online leckék végén pedig "sikersztorik" sorakoznak, amiknek célja bizonyára az, hogy erőt merítsünk belőle. Az idézőjel mégis megalapozott, mert többségük megmosolyogtató, és valami imádni való gyermeki naivitás hordozói. Ott van a boldog lány, aki már egy hete (!) boldog kapcsolatban él. Bemutatkozik a külföldi társat találó nő, aki igaz, még csak egyszer találkozott a férfival, és feltehetőleg éveken át nem is fognak, de minden csodaszép, naplementés romantika. A középkorú nő, aki évek óta egyedül él, de határozott elképzelése volt arról, milyen férfit szeretne, kitartott emellett és meg is jelent az életében. - Mindez mintha ellentmondana az életmód tanácsadó mottóinak...
Talán nem lenne túl nagy elvárás az sem, hogy ezek a tanácsadók kicsit megismerjék az általuk "kezelt" témákat. - Ugyanis egyre több kutatás fordul az egyedülállók felé, hiszen a történelemben soha ilyen magas arányban még nem voltak jelen. Bizonyított tény, hogy hosszabb kapcsolatok után akár öt év is eltelhet, mire valaki teljes egészében túl jut a szakításon/váláson. Ettől épphogy nem lúzer lesz, hanem egészséges felnőtt, aki igyekszik megemészteni a történteket és stabil személyiséggel nyitni az új felé. Kutatók szorgos munkája bizonyította azt is, ami helyesen van benne a köztudatban: az a nő vonzza a legjobban a férfiakat, aki nem akarja vonzani őket, aki kiegyensúlyozottan, felszabadultan viselkedik, s nem a potenciális társjelöltet látja/hajtja mindenkiben.
Eric Klinenberg, a szociológia fiatal professzora "A magam útján. Miért jó egyedül élni?" című könyvében nyomon követhető, hogy a jóléti társadalmakban miért egyre népszerűbb az egyedülálló életvitel, melyet nem kényszerűségből, hanem tudatosan választanak.
Olvassunk Müller Pétert, aki azt tanácsolja, hogy inkább legyünk egyedül, semmint egy nem hozzánk való társsal.
Vágyakozunk, hát persze, teljesen normális érzés. Az is nyilvánvaló, hogy tökéletes társ nem létezik, de a jellemhiba, ami egy idegenben kiborít minket, a szeretett lény esetén csak vállvonogatós "ő ilyen" megállapítást vált ki belőlünk. Csiszolódni kell, tűrni is, de nem mindegy kinek, és mennyit.
Az online életmód tanácsadókról nem feltételezem, hogy szándékosan akarnak rosszat olvasóiknak. Nem is önként tukmálják magukat, hiszen a feliratkozásról mindenki maga dönt, ahogyan a postaládájába érkezett levelek sorsáról is. - Olvasni, vagy nem olvasni? Ez itt a kérdés...