Már megint zenét hallgatok. Bár nálam ez nem a már megint kategória, hanem állandósult része életemnek, és ahogy a kedves Olvasók már néhányszor találkozhattak vele, elég sokféle az a zenei kultúra, amit magaménak vallok. Szól a rádió, mert épp ehhez van kedvem, mielőtt dolgozni indulnék és egyszer csak hallom a következő szöveget:

„Én tudtam jól már az első percben: kudarcot vall Veled minden ravasz tervem. És ami lesz azt majd a véletlen gyúrja. De mégis megpróbálom újra."

Most nem kezdenék sem nyelvtani, sem stilisztikai elemzésbe és azzal sem foglalkoznék, vajon a magyar költészet maradandó emlékét hagyta-e hátra a dal szövegének szerzője. Viszont az, amit jelent, szerintem sokak számára ismerős érzés lehet. Vannak olyan emberek, kapcsolatok, barátok, szerelmek az életben, amikor tudjuk, hogy „Ő" az igazi barát, szerelem, legyen akárki és így közelítünk hozzá, de ő nem engedi. Nem tudunk közel kerülni hozzá, akárhogy is próbálkozunk, pedig mi tudjuk, ebből valami szép és tartós lehetne, de azzal is tisztában vagyunk már a legelejétől, vagy ha nem is az elejétől, viszont úgy a harmadik próbálkozás után már mindenki számára világossá válik, ő nem érzi, érti azt, amit mi igen és nem úgy reagál.

Azt hiszem ez a név sokaknál nem egy fiatal nőt, hanem egy olyan autót jelöl, mely a motorizáció fejlődése és az első autók megjelenése óta státusz értékűvé vált és általában egy bizonyos korban eljön annak az ideje, hogy szeressük vagy pedig kimondott ellenszenvvel viseltessünk iránta.

A szeretet után a következő nehéz ügy. Bocsánatot kérni, és ami sokszor még nehezebb, elfogadni azt. Ha belegondolunk, kimondani ezt a szót ugyanolyan nehéz, mint amikor elmondjuk valakinek, hogy mennyire szeretjük és mennyire fontos számunkra. Sokszor inkább csak úgy odavetjük a másiknak rövidítve, félvállról... Bocs... és már rohanunk is tovább.

Máskor pedig eszünkbe sem jut, hogy egy hirtelen mondatunkkal megbánthatjuk azt, akit a legjobban szeretünk. Mondjuk általában megbántani is csak azokat tudjuk, akiket szeretünk és akik szeretnek minket, mivel akit egyáltalán nem érdeklünk, azt nem is fogja semmilyen módon érinteni, mit is vágtunk épp a fejéhez.

Szeretet. Tudjuk, mit jelent igazán ez a szó? Jobban mondva inkább azt a kérdést tenném fel, tudjuk, mit jelent az az érzés, amit ez a szó takar? Nagyon sokszor érzem azt, hogy nem igazán és még azok is, akik úgy gondolják, pontosan meg tudják fogalmazni, tévednek. Bár legbelül mindig abban reménykedem, hogy még sokan vannak, akik tudják, csak éppen titkolják, mert ez a világ nem kedveli azokat az embereket, akik kimutatják az érzéseiket.

Amikor meglátogattam ismerőseimet Bajorországban, újra elmentünk Bad Wörishofenbe, a híres fürdővároskába, de most kivételesen nem fürdeni, hanem körbejárni a híres mezítlábas parkot, melyet Sebastian Kneipp alkotott meg. Azt mondták, mindenképp ki kell próbálnom és el kell mondjam, tényleg felejthetetlen élményt nyújtott.

Sebastian Kneipp a 19. században élt és katolikus pap létére természetgyógyászattal kezdett foglalkozni saját betegségéből adódóan, majd pedig egyre terjedtek ismeretei és egyre többen kértek tőle tanácsokat. Röviden ennyi lenne, aki utána akar nézni, sok helyen találhat róla információt. Ami számomra most fontosabb, az a mezítlábas túra.

Úgy gondolom, leírva ezt a nevet, szinte mindenkinek, jobban mondva a társadalom azon részének, aki tudja, pontosan miről és kiről is beszélek, ugyanaz a kép jut eszébe és ezen nincs is mit csodálkozni. Tizenöt éves leányzóként álmaim valós megjelenése volt, amikor először láttam a Büszkeség és balítélet című, azóta is klasszikusnak számító sorozatot, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

Megint sütni kezdtem, most a család kérésére, és mert valahogy a gyümölcsöt is meg kell eszegetni a kertből, nem mindenből lesz lekvár. Kinyitottam nagymamám süteményes receptgyűjteményét és nekiláttam nézelődni, aztán szokásomhoz híven egy kissé átalakított recept lett a végeredmény, de mindenki nagy lelkesedéssel fogadta.
Íme a recept, amit így utólag kellett magamban megfogalmazni:

Írni kellene... a hangsúly ezen utóbbi kifejezésen van. Aki már valaha bármit megpróbált írni, az tudja, miről is beszélek, pontosabban írok. Az ember tisztában van vele, hogy alkotni kellene és itt nemcsak mesékre, novellákra, kis történetekre gondolok, hanem bizony sokkal komolyabb témában születő, tudományosnak mondott írásművekre is.

Világbajnokság van, mindenki focit néz, és arról beszél. Jobban mondva a világ lakosságának egy része, a másik pedig értetlenkedve figyeli, hogy mégis mit lehet azon beszélni, hogy 22 emberke ott rohangál egy nagy zöld füves területen és a legfurcsább hajkölteményekkel felszerelkezve, mindenféle gyönyörű mintát magukra varratva hogyan kergetnek egy labdát, miközben ezrek üvöltenek magukból kivetkőzve a lelátón. A többiek meg, akik nézik, nagyjából ugyanezt teszik a képernyők előtt ülve otthon, egyedül, társaságban, tereken, bárhol...

Múlt héten olvastam arról egy cikket, hogy a magyar fiatalok kreatív problémamegoldó-képességét is mérte a legutolsó PISA felmérés (2012-ben volt, és akit érdekel, itt nézheti meg - bár angol nyelven - ennek publikált elemzését: http://www.oecd.org/pisa/keyfindings/PISA-2012-results-volume-V.pdf). Azt szerintem már mindenki hallotta, hogy mindenféle területen alulteljesítenek a fiatalok, így a problémamegoldás terén sem érték el az átlageredményt.