Bécs igen kedvelt látogatási célpont. A világ minden pontjából utaznak oda az emberek, hogy megnézzék a számos, a Habsburg-családhoz köthető látnivalót: a Hofburgot; egykori nyári rezidenciájukat, a Schönbrunni kastélyt; a kapucinusok kriptáját, ahol a néhai uralkodócsalád több mint száz tagja alussza örök álmát; a Belvederét, mely a Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös székhelye volt. Bármerre sétálunk a városban, lépten-nyomon a Habsburgokra utaló emlékekbe botlunk.

Hosszú út vezetett idáig, de ma már ki merem mondani, amit már kislányként is sejtettem, viszont felnövekedvén, életem utóbbi húsz évében nem éppen ezzel a gondolattal találkoztam. Királylánynak tartom magam, bár hozzátenném, nem minden helyzetben (tudok én vasorrú bába is lenni, ha kell) és nem mindenki előtt (nagy rostán szűrődnek át azok, akiknek egy kicsit is megmutatom valós énem egy részét). Kisgyermekként mindenki királylány és királyfi, tudjuk mit is szeretnénk, és úgyis viselkedünk. Aztán iskolás éveink alatt megfeledkezünk róla. Pontosítok: mi nem feledkezünk meg róla, de a társadalom, a közösség, amiben élünk eltünteti gondolatainkból a királylányságot.

Elgondolkodtam... már megint... és eszembe jutott, hogy Királylányok nem léteznek, nem létezhetnek Királyfik nélkül, hisz ők tesznek minket egyszerű, hétköznapi nőket Királylányokká és mi vagyunk azok, akik miatt ők Királyfivá változnak. De kik is ők valójában? Pontosabban fogalmazva: honnan tudjuk azt, hogy az álruha kit is rejt és vajon mindenkinek csak egy előre elrendelt Királyfi/Királylány létezik az életében, akit felismerve már lehull szemünkről a valós énjét elfedő kendő, de ezzel egy időben leereszkedik egy másik, ami miatt benne az igazit látjuk? Őszintén: nem tudom, vagyis inkább csak sejtéseim vannak róla.

Nagyon szeretem az életút filmeket. Főként, ha általam ismert történelmi eseményeken kalauzolják végig a nézőket. A bemutatásra kerülő sorsok, életek kellemes várakozással töltik meg a filmnézés minden percét. Várod, hogy a pozitív hős megkapja jutalmát, a szerelmesek egymásra találjanak, gonosz pedig elnyerje méltó büntetését.

Tegnap befejeződött be az Adlon hotel című három részes sorozat vetítése. Nagyon szép és lebilincselő film volt egy nagy álomról, pompás hotelról és a két világháborún át ívelő sorsokról. Szerelem, cselszövés, tragédiák teljes sorozata bontakozott ki egy német család életén keresztül. Jóleső érzéssel indultam neki a kis esti meditációmnak, mert happy end-el végződött a film, és a szerelem is győzedelmeskedett.

Sajnos az utóbbi években azzal kell szembesülnünk, hogy míg az egy évre eső házasságkötések száma fokozatosan csökken, a válásoké nő. Ez nem csak Magyarországon van így, hanem világszerte is egyre inkább terjed ez a jelenség. Míg az 1980-as és 1990-es években 1000 házasságra kevesebb, mint 400 válás jutott, most több mint 600. Elgondolkodtató adat. Az emberek valahogy nem éreznek kedvet a házasságra, és ha mégis rászánják magukat, ott lebeg felettük az elrettentő statisztika képe, miszerint a legtöbb válás a házasság első éveiben következik be.

De miért van ez így? Miért döntünk egyre többen már rögtön az első konfliktus után, hogy mi ezt nem tűrjük, elválunk? Biztos, hogy helyes döntés egyből a válóperes ügyvédhez szaladni?

Annyi okos könyvet olvastam már, hogy eljött az ideje, ne csak mások, hanem a saját életemben is megértsem mi a helyzet. Profin látni mások hibáit, ezt mindannyian tudjuk. Könnyű mások lelkében észrevenni a gubancot, bár feloldani ritkán kell nekünk. Önmagunkban meg olyan jól elkendőzzük a valóságot. Számomra mégis eljött az igazság pillanata, amit nem igazán neveznék analizálásnak, mert helyesebb szó erre az önkritika.
Szívesen megosztom "szak"-nak nem jellemezhető véleményemet, mert annyira nem érzem különlegesnek magamat, hogy ne tudjam, mások is járnak hasonló cipőben.
Harminckét éves, egyedülálló, tanult nő vagyok. Nem szépítem, főállású sírásó. Ez viszonylag több dologból tevődik össze. Először is, kapcsolatgyilkos vagyok. És van bennem annyi színészi véna, hogy mindezt elkendőzöm. Az ártatlan áldozat szerepét játszom, akit mindenki csak bánt...

Vagyok aki vagyok...

Nagyon sok képet őrzök gyerekkori emlékeim tárházában. A szülői ház egykoron tornácos oldala az aktuális divat miatt be lett üvegezve. Anyukám itt teleltette imádott virágait, itt érett be a fagyok elől megmentett paradicsom, paprika. A kis kockák üvegeinek tisztítása nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. De falun nem volt gond, minden feladatot meg kellett csinálni, akár tetszett, akár nem.

Ez az eset akkor történt, amikor még olyan négy-öt éves lehettem. Az üveg tiszta volt, anyukám akkor még egyedül takarította. Én csak figyeltem és tetszett, hogy nézegethettem magam a megtisztított üvegfelületen. Hirtelen belenéztem a szemembe, s nem magamat, hanem egy öreg szempárt láttam, mely kérdőn, vizslatva nézett rám a saját arcomból. Nagyon megijedhettem, de a gyermeki lélek idővel megnyugszik, így én is elfeledtem ezt az esetet... Majd negyven év után felsejlett, amikor megkérdeztem magamtól, ki is vagyok én? S mi dolgom a világban?

" Soha ne feledd, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, ahogy az emberek gondolják, hanem a félelem. A gyűlölet is szeretet, csak épp fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem. A szerelemben kitágulsz - a félelemben összezsugorodsz. A félelemben bezárulsz - szerelemben kitárulsz. Ha félsz, kételkedsz; ha szeretsz, akkor bízol. A félelemben magányos vagy, a szerelemben viszont te eltűnsz, ezért a magányosság kérdése fel sem merül." OSHO

Ma ezt olvastam Oshotól, s visszaemlékeztem az elmúlt egy-két hónapra. Féltem... tehát nem szerettem. Igaz. Nem szerettem magamat, holott elméletben minden megvolt, mégis nagyon erősen visszaért a félelem.

Kata tisztában volt vele, hogy Rashiddal csak addig fog tartani a kapcsolata, amíg a fiú Budapesten tanul, utána szétválnak az útjaik. Rashid soha nem hazudott Katának, már ismeretségük kezdetén őszintén elmondta neki, hogy otthon, Pakisztánban menyasszonya van, akit még a szülei jelöltek ki a számára, és akit, amint befejezi a tanulmányait, feleségül fog venni. Kata ezt tudomásul vette, nem dühöngött, nem rendezett féltékenységi jelenetet. Főként azért tudta könnyen elfogadni a fiú kinyilatkoztatását, mert tudta, özvegy apja sosem tudná elfogadni, hogy muszlim veje legyen. Két évig tartó viszonyuk alatt soha nem árulta el apjának, hogy arab fiúval jár.

Sokan találkoz(t)unk olyan emberrel, aki szeret ígérgetni. Aki többet beszél a jövőről, mint a jelenről.

Az én jövőbeni, de nem jövendőbelimet Barnának hívták. Hosszú évek óta ismertük egymást, de ő házas volt, én pedig elvoltam saját kis világomban. Aztán elvált, és valahogy úgy hozták a körülmények, hogy egymásra találtunk.

Itt álljunk meg egy szóra, kérem. Azt hiszem, női betegség bizonyos eseményeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Néha a dolgok megtörténtére csupán egy magyarázat van: „Csak." Ennyi. Nem több. Érjük be ezzel! Nem kell minden mögött jeleket keresnünk. Vagyis keresnünk lehet, de találni nem kell. – Ó, jaj, tudom. „A nem jel is jel."