A karácsony közeledtét jelzi ismerőseim-barátaim szájából egyre többször elhangzó kérdés: „Van egy jó mézeskalács recepted?"
Igen, van!
S mint minden jó receptnek, ennek is megvan a maga története. 2002 karácsonya előtt kaptam egy kedves barátnőmtől, és nálunk azóta a karácsony elengedhetetlen kelléke. Kicsit macerás, de megéri a ráfordított időt és energiát!

Pár héttel ezelőtt a testvérem két lopótökkel állított be hozzám. Érdeklődéssel kérdeztem, mégis, mi a célja velük. A válasza ennyi volt: „Etesd a madarakat!" Kiszedte belőlük a tökmagokat, és egy kis zacskó dióbéllel és egy sokkal nagyobb zacskó fekete napraforgómaggal a kezembe adta őket.
A szüleimnél minden télen az előtető alatt felsorakoznak a lopótökből kivájt, vagy átlátszó flakonból készített madáretetők. Gondoltam, miért is ne etethetném én is a madarakat?
Hazaértem, kerestem nekik megfelelőnek tűnő helyeket és kiakasztottam őket. Pár nap eltelt, mire a madarak felfedezték, addig pedig, türelmes várakozásom közben olvastam sok okosságot a madarak téli etetéséről, beszélgettem tapasztalatokban gazdag emberekkel, és gondoltam megosztom másokkal is, hátha többen kiszélesítjük a „házi kedvenceink" körét.

Felkaptam a fejem. Ezt még sosem hallottam és most Jókai Anna ezt mondja egy műsorban. Milyen igaza van! Nem is tudunk róla és van, hisz hibernált állapotban bennünk létezik. Ott van, ahogy az a bizonyos Jókirályfi is jelen van életünkben (aki nem tudja, miről is írogatok én itt, az kicsit kénytelen visszakeresni az írásokban). De nemcsak a Jókirályfi éli hibernáltan életét mellettünk, bennünk, akárhol a világban, hanem Királylány létünk is hibernáltan létezik bennük, de ha valaki úgy érzi, benne nem, akkor azt mondanám, bennem bizonyosan ott él valahol mélyen. Próbál kitörni és megkísérli a lehetetlent: Királylányként szeretne élni egy olyan korszakban, ahol még azt is megmosolyogják páran, aki földig érő szoknyában jár, mondván minek söpri az utcát.

A karácsonyi kaktusz többféle színű virágai odafigyelés mellett a zord télben a lakás ékévé válhatnak.
A Brazília hegyvidékeiből származó növény csüngő, levélszerű szárai végén jelennek meg a fehér, rózsaszín, piros vagy lila színű virágok. Hiába kaktusz, tüskékkel –szerencsére- nem rendelkezik.

Vonzódom mindenhez, ami régi. Érdekel minden, ami azelőtt jött létre, hogy engem létrehoztak volna. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. A zenében is nagyon szeretem azt, ami nem feltétlenül sorolható a divatos, trendi dolgok közé, aztán néha meglepetten veszem észre, hogy mintha épp divatossá válna. Legújabb ilyen felfedezésem a swinghez köthető, amit nem kisgyerekként kedveltem meg, hanem már egyetemista éveim alatt a jazz mellett és mintha most újra divatos kezdene lenni. Iskolás éveim előtt főként operát és balett zenéket hallgattunk, ahogy azt már egyik korábbi írásomban is említettem, főleg édesapám miatt, aki mai napig nagy rajongója a műfajnak.

Kuglófot akartam sütni... már olyan régóta szeretnék... talán gyerekkoromban ettem olyan igazit utoljára. Nálunk a családban már szinte csak én sütök igazán édességeket, mindenkinek megvan a specialitása, de az édes sütikék valahogy a nagymamámtól rám maradtak és ragadtak. A kuglóf viszont más. Még sosem csináltam és be kell valljam már most itt az elején, hogy ugyan az akarat ott volt, de a kuglófnak való sütőforma, na az még hiányzik, de erre én csak most jöttem rá...

Ezért más lett a vége, egy kakaós süti, amit azóta, hogy először sütöttem, még kétszer megcsináltam és mindegyik más lett, mivel először körtét potyogtattam a tetejére, ami szépen belesüllyedt sütés közben és mikor kihűlt, csokimázzal vontam be. Másodszor egy részét dióval, másikat kakaóval készítettem, így kicsit színesebbnek gondoltam volna, de ezen még dolgoznom kell. Harmadszor pedig a sima kakaós tésztába még csokidarabkákat is szórtam, úgy sütöttem meg és természetesen csokimáz, plusz még díszítésnek néhány színes szivecske, mivel ez ajándék lett egy számomra nagyon fontos személynek, aki rajong a csokoládéért.

Sokszor mondjuk, az őrült és a zseni közt kicsi a választóvonal, ha egyáltalán létezik... hogy jutott ez most eszembe? Az utóbbi időben a tévécsatornák közt válogatva lett egy új kedvenc műsorom, ahol gyerekektől kezdve a fiatalokig mutathatják meg az igazán tehetségesek, mit is tudnak művelni hangszerükkel. Klasszikus zenei vetélkedő – elsőre én is felkaptam a fejem. Egyáltalán működni fog és nézi majd még más is rajtam kívül? Aztán jött a meglepetés. Elég sokan kapcsolnak arra a bizonyos csatornára és ámulnak, mit is tudnak a fiatalok.

A társaság nagy része még tényleg gyerek, viszont elég csak nézni, ahogy játszanak, láthatjuk az arcukon, mit jelent számukra a zene. Akár így is írhatnánk: ZENE. Ugyanis itt nem arról van szó, hogy ők reggel hirtelen kipattanva az ágyból ellenállhatatlan vágyat érezzenek arra, hogy elinduljanak egy versenyen csak azért, hogy „sztárok" legyenek. Ők akkor is játszanának, ha csak a szűk környezetük tudná és sejtené legbelül, hogy bár még csak gyerekekről van szó, mégis valami különleges fény lakozik bennük, amikor pedig hangszerüket a kezükbe veszik, kisebb csoda történik.

A barátokban az a legjobb, hogy bár az általános értékeink, szemléletünk hasonló, vagy kifejezetten egyforma, mégis más sorsot élnek, és gyakran olvasnak olyat, amit mi még nem, és felhívják a figyelmünket a könyvre, ami „biztos, hogy tetszeni fog Neked!" Ez volt az alaphelyzet, amiben kölcsönkaptam elolvasásra Mario Puzo A szicíliai című regényét. (Igaz, ebben a könyvben az a szó, hogy "barát", némiképp mást jelent, mint az általános felfogás.)
Na meg a magyar valóság, amiben az ember időnként az érzi, hogy a maffia hálójában vergődik...

A szicíliai egy lebilincselő olvasmány, ami akkor is megragadja az ember figyelmét és gondolatait, ha alapvetően nem kedveli a maffiatörténeteket.

Mindenkinek van. Senki ne gondolja, hogy az neki nincs, benne nem létezik az énje kicsit rosszabbik fele. Viszont van, aki ezt, amíg csak él tagadja és bezzeg ő csak rózsaszínben látja és láttatja a világot. Rólam általában nem gondolják, hogy van bennem egy kicsit feketébe hajló rész, bár mondjuk miért is kell ezt feketével jelölni. Lehet az babarózsaszín, halvány bézs, bármilyen színű, de az érzés, az sötét, mert már több ezer éve a rossz, az sötét... na de mindegy...

Szóval előtört a sötét oldal... nincs mit tenni és mivel ilyenkor nem szeretném azokat magamra haragítani, jobban mondva inkább jól belegázolni az önérzetükbe, akik igazán fontosak nekem, ezért magamban próbálom meg eltölteni az időt addig, míg újból a sütögetős leányzó leszek, aki mindenkit szeret. Ilyenkor ugyanis nem feltétlenül szeretek mindenkit és általában azokat „nemszeretem", akiket a legjobban szeretek. Ha most felbukkanna Királyi fehér lovastól még a kezem ügyébe kerülő csokoládés süteményt is a fejéhez vágnám, pedig úgy semmi konkrét okom nincs rá, csak éppen a sötét oldal uralkodott el ezen a novemberi estén.

Már jó régen írtam és sütöttem együtt, úgyhogy ép ideje volt valamit újra ha nem is papírra, de legalább a gépemre vetni. Sütni is nagyon rég sütöttem, de nem kell megijedni, mindenki létezik, akikre rázúdítom a végterméket, csak mostanság nagy munkában voltam. Könyvet írni, sőt, inkább befejezni ugyanis elég nehéz, de a végére jutottam, így megint nyugalomban kísérletezhettem szeretteimen. Ennek lett eredménye a körtés-almás süti, megbolondítva mindenfélével, amit csak találtam.

A receptet viszont elég nehéz lesz megalkotni, ugyanis a szemmérték az, ami az összeállításánál működött, így mindenki nyugodtan kísérletezhet!