- Az új szerződés… Ez annyira szokatlan… Kiszámíthatatlanná válik minden… És egy ideig a gyerekek sem jönnek. Sem az idősek. Sem semmilyen látogató! Hiányozni fognak…
- Nekem is! – bólogat. – Csak ti, dolgozók…
- Unod a képünket, mi? – fordulok felé egy erőtlen mosollyal.
- Nem, dehogy! De amilyen szomorú arcot vágtok… Ezt nézni egész nap… Rettenetes! Pedig nincs okotok rá! Itt minden olyan történelmi! Körbevesz a múlt, a vár köveiből sugárzik a történelem forgataga, nagy családok felemelkedése, mindennapi életük apró mozzanatai kirezegnek a kövekből, a mennyezetből… Szóval ehhez képest mi az, hogy új szerződést kaptatok, ezentúl a munka törvénykönyve vonatkozik rátok, hogy bizonytalan a helyzetetek a vírus miatt? Épp neked mondjam, hogy a pestis is elvonult? Lásd, én is itt vagyok és nem félek. S jön majd új nap, ami mindent rendbe hoz. De addig is itt leszek és kitartok. No meg közben nézem, vagyis a maszk miatt csak sejtem mekkora szögben görbül lefelé a szátok. Mint valami elcsúszott török félhold… Végy rólam példát! Én sem menekülök el vagy adom fel, pedig még annyi bért sem kapok mint ti. A társadalmi megbecsülésemről is vitatkozhatunk.

Már a bejárati ajtónál állok. Ő még mindig mondja a magáét.
- Igaz, a pozícióm stabilabb mint a tiétek…

Kívülről bedugom a kulcsot a zárba. Még visszanézek, miközben néhány szó kíséretében behúzom magam mögött az ajtót: – Valóban túl sok végkielégítés járna neked a 476 ledolgozott éved után. A konkurenciától sem kell félned, egy várba egy középkori kísértet több mint elegendő.

Nem látom már, de ismerem. Önérzetében megsértve biztosan felrepült a vár padlására és ott duzzog egész éjjel. A reneszánsz lépcsőn lefelé kicsit elszégyellem magam búcsúzóul tett epés megjegyzéseim miatt, de nem tehetek róla, most idegesített fennkölt lelkesedése. Pedig lehet nem kellene, hisz ennyi jellemhibája igazán lehet a múzeum legideálisabb dolgozójának.