Ernő nagyon büszke volt, amikor huszonegy éves korában megvette élete első motorját, egy Pannóniát. Igaz, használt volt, egy-két helyen lekopott róla a festék, de a fiút ez nem érdekelte.
Újra nem tellett neki, amúgy pedig az 1960-as években használt motorokhoz sem volt egyszerű hozzájutni. Amikor először hajtott be a szülői ház udvarára, mint motortulajdonos, még nem sejtette, hogy pár év múlva átkozni fogja ezt a járművet, mely elvette tőle azt, aki a világot jelentette a számára.

A nevem Kiss Annamária. Tudom, szokatlan manapság, ha az ember azzal kezdi a mesélést, hogy elárulja a valódi nevét. Engem azonban a nagymamám arra tanított, hogy amikor ismeretlen előtt beszélünk, mindig a bemutatkozással kell kezdeni. Márpedig Kedves Olvasó, te ismeretlen vagy előttem, én pedig most szeretném elmesélni Neked a történetemet.

A kutyáknak ugyanúgy megvannak a maguk kis szertartásaik lefekvés előtt, ahogy nekünk embereknek. Gondoljunk például arra, hogy a legtöbb kutya, mielőtt lefeküdne a helyére, jól megkapargatja a fekhelyét és háromszor-négyszer körbeforog. Vannak kutyák, akik hozzánk hasonlóan nem szeretnek egyedül aludni, ezért egyesek bemásznak a gazdi mellé az ágyba, vagy magukkal cipelik plüssállatkájukat a fekhelyükre. Az én Berci kutyám ebben is különbözött a többi, átlagos kutyától: ő a papucsainkat hordta a fekhelyére.

A tizenöt éves Petrát nem verték el, le sem szidták a szülei, amikor a lány azzal állt eléjük, hogy terhes. Magukat hibáztatták a történtekért. Úgy vélték, azért történhetett meg ez a "baleset", mert nem figyeltek eléggé Petrára, mindig csak kisebbik lányukkal foglalkoztak, aki beteges volt, nehezen tanult, emiatt több törődést igényelt. Meg sem fordult a fejükben, hogy a kitűnő tanuló Petra, akinek hét közben alig volt szabadideje, mert vagy valamilyen szakkörön volt vagy a kórussal gyakorolt, esetleg fiúzik. Szinte fel sem tűnt nekik, hogy lányuk nagylány lett.

Amikor meghalljuk azt a szót, hogy egér, többnyire a ruhákat megrágó, emiatt kártékonynak titulált szürke háziegérre gondolunk. Pedig rajta kívül számos egérfajta létezik: többek között egyiptomi ugróegér, japán táncoló egér, mongol futóegér, tüskés egér, és még sorolhatnám.

Emlékszem, gyermekkoromban sokszor megálltam az állatkereskedés kirakata előtt, és akár fél órán keresztül képes voltam nézni a körbe-körbe szaladgáló miniatűr állatkákat. Arra viszont, hogy nekem is legyen egerem, vagy bármilyen más rágcsálóm, nem igazán vágytam. (Zárójelben azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy édesapám, aki amúgy sok mindent megengedett nekem, egértartásba nem egyezett volna bele.)

Azt mondják, az ember örökké szívében őrzi az első szerelem emlékét. De mivel az ember szíve nagy, így sok emlék belefér: helyet kap ott az első kutya emléke is. Az én szívemben legalább is ott van, ott él tovább Berci, az én felejthetetlen kutyám.

Úgy gondolom, az öregedés legbiztosabb jele az, hogy a dolgokat kezdjük egyszerűen értelmezni. Már nem érezzük szükségét a hosszas filozofálgatásoknak, barátnőkkel folytatott lamentálásoknak. A „Szerinted komolyan szeret?" jellegű végtelen és eredménytelen beszélgetéseket felváltják a válaszorientált és egyre fontosabb kérdések, mint például a „Te télen milyen gyakran tápsózod a növényeidet?" Ez tényleg így van. A praktikus és logikus dolgok kerülnek előtérbe, az átvirrasztott nyomorult éjszakák a múltunkba vesznek.

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy az életembe jó régen belépett egy Királyfi, akiről csak nagyon lassan derült ki, hogy mit rejteget a 21. századi vicces fiú álarca alatt és mindig tud valami olyat mondani, amitől minden szomorúsága elmúlik az embernek. Szép lassan szivárgott be életem minden területére és mára eljutott odáig, hogy bármi is történjen, az elsők közt van, akiket felhívok, aki kipróbálhatja az új süteményt és állandóan írok neki mindenféle kis üzeneteket, amit még el is visel valahogy.
Egy valamit nem tud, hogy leveleket írok neki immár elég régóta, melyek ott sorakoznak a polcomon és arra várnak, hogy egyszer talán megkapja őket.

Amikor azt halljuk, hogy „napló", most már először az internet segítségével vezetett és megosztott naplókra, blogokra gondolunk. Persze nem volt ez mindig így. A hagyományos, kézzel írt naplók már évezredekkel ezelőtt léteztek. Ősei az első történeti feljegyzések voltak, és a naplóírás feltehetőleg közel egyidős az írásbeliséggel.
Írásunkban főként ezekről a hagyományos formájú naplókról kívánunk megemlékezni.