Ezen a hétvégén lesz újra az Idegenvezetők Világnapja, amit már 1985 óta ünnepelnek a világ számos országában. Sokan nem is tudják valószínűleg, hogy ilyen nap egyáltalán létezik, bár ha ünnepe lehet már mindennek, amire csak gondolunk, miért is ne lehetne egy olyan nap, amikor azokat az embereket állítjuk a középpontba, akik tudásukat adják nekünk szerte a világon.

A szerencseszimbólumokat főleg év elején használjuk tudatosan. Azonban nem kell őket csak az újévhez kötni, egy kis szerencse senkinek sem árt az év bármely napján. Persze az, hogy kinek mit jelent a szerencse, az egyénfüggő. A szerencse fogalmát a magyar értelmező kéziszótár ekképpen jelöli meg: „Sorsunkat alakító, akaratunktól független, véletlen(nek látszó) esemény(ek), körülmény(ek sora)."
Írásunkban néhány szerencséhez kapcsolódó jelképet szeretnénk bemutatni.

Nagyon sok kutya szereti az édességet − ez közismert tény. Az édesség a kutyákra nézve több ártalmas dolgot tartalmaz − gondolom ezt is sokan tudják. De vajon hányan tudunk ellenállni egy könyörgő kutya-szempárnak, mely sóvárogva nézi, akár 10 percen keresztül azt a sütit, amely szerinte őt illeti? Jó, talán néhányunk kijelenti, hogy "Nem, neked ezt nem szabad", többségünk szíve azonban hamar ellágyul, és kis kedvencünk pár pillanat múlva már boldogan nyeli is le a kiszemelt finomságot.

Elgondolkodtam... egyik legjobb barátnőm mesélte, hogy a napokban azt mondta neki valaki, meglepő számára „igazi nők" létezése. Szöget ütött a fejemben ez a mondat és elkezdtem morfondírozni azon, vajon mit jelenthet ez.

Ki az igazi nő? Létezik egyáltalán ilyen? Mindenkinek ugyanazt jelenti vagy éppenséggel ahány férfi, annyi igazi nő létezik a világon? Az is lehet, hogy ez mindenkinek egy fejében létező kép, amit megtalál valakiben, akár több olyan nő is él a világon, aki számára abban az adott pillanatban az igazit jelenti. De a legfontosabb, amitől nem bírok szabadulni: mit jelent az, hogy "igazi"?

Elég bizarr helyen, egy temetőben ismertem meg Irina életének történetét.

Valahányszor kimentem balesetben elhunyt bátyám sírjához, mindig összetalálkoztam egy idősebb asszonnyal, akinek csak hónapokkal később tudtam meg a nevét: Irina. Sokszor figyeltem érdeklődve a szemem sarkából a csinos asszonyt, aki minden alkalommal friss virágot vitt egy sírra, és beszélt is az elhunythoz. Azt hittem, neki is friss a gyásza, ugyanis mindig fekete ruhát viselt.
Egyszer előbb távozott, mint én. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, odamentem az általa oly gyakran látogatott sírhoz. Döbbenten láttam, hogy a férfi, aki a sírkő alatt nyugszik, már több mint húsz éve halott.

Túlzás nélkül állítható, hogy a szimbólumok körbevesznek minket. Ne csak a békejelre, a keresztre, a Dávid-csillagra gondoljuk, hiszen szimbolikus értelmet hordoz több szám, a színek, betűk, állatok, növények, geometriai alakzatok.
Jelképek sokasága vesz minket körbe, csak lehet, hogy nem ismerjük fel őket. Írássorozatunkban a szimbólumokat kívánjuk közelebb hozni, de természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen a szimbólumok rendkívüli sokaságára és sokszínűségére utal az is, hogy több tudományág is foglalkozik vele - a mítoszkutatás, vallástörténet, művészettörténet, néprajztudomány, irodalomtudomány, pszichológia, kulturális antropológia.
Vannak könnyen érthető szimbólumok, olyanok is, melyek elvonatkoztatást igényelnek, de olyanok is, melyek megértéséhez beavatás szükséges.

Február épphogy elkezdődött, de az utóbbi két hetet nem számítva egész télen a tavaszt éreztem. Az utóbbi napokban pedig a mindenki által ismert gyönyörű magyar dal azon szavai határozták meg lépteim, mely szerint a tavaszi szél az bizony vizet áraszt. Egyre többet... akárhova lépek, mindenhol csak a locs-pocs, kutyusnak már a nagyobb sétához sincs kedve, mivel a vizes, sáros földet ő sem kedveli.

A télbúcsúztatás, tavaszköszöntés hagyománya szinte mindegyik országban megtalálható, így Magyarországon is. Gondolom, ha megemlítem azt a szót, hogy busójárás, mindenkinek beugrik róla valami. Ha más nem, hát az biztosan, hogy Mohácson tartják, és hogy az eredete egészen a török korig nyúlik vissza.

A telefon a 21. század elejére okossá vált. Mindent jobban tud és ismer, mint gazdái, megmondja, mit is szeretnénk csinálni, hogy jutunk oda és gondoskodik róla, nehogy elaludjunk reggelente. Természetesen csak akkor, ha hagyjuk neki... Igen, lassan azt kell mondani, hogy NEKI, hisz a mindenféle alkalmazásnak köszönhetően már komplett személyiséggé válik. Van arca, bár én választom, mit vagy kit rakok a képernyőre, vagy hogy is nevezik azt, amit nézegetünk. Néha már azt várom, magától jelenik meg rajta egy arc, köszönt, és ha éppen olyan kedve van, akkor nem dolgozik...

Nem mondanám azt, hogy Erikával valaha is barátnők lettünk volna, inkább csak amolyan közeli ismerősök. Jó egy évtizeddel ezelőtt abba az óvodába kerültem óvónőnek, ahol az édesanyja, Ildi néni dajkaként dolgozott. Erikát anyja révén ismertem meg, ő kért meg arra, hogy időnként menjek el lányával ide-oda.
Erika nyolc évvel idősebb nálam, amikor én megismertem, már elmúlott harminc. Barátnői addigra már férjhez mentek vagy tartós párkapcsolatban éltek, babát szültek. Más problémáik lettek, mint amilyenek Erikának voltak. Egyszóval őket lefoglalta a család, amire Erika saját bevallása szerint egy cseppet sem vágyott.